29.fejezet

Sziasztok!



Meg is hoztam a legújabb részt, pont ahogy ígértem. Remélem, hogy tetszeni fog nektek! Szeretném megköszönni a 7 (!!!) feliratkozót, a sok kommentet, és a pipákat! Nélkületek biztos, hogy bele se kezdtem volna ebbe a történetbe. :) Szóval köszönöm. :) Innentől megpróbálok kissé aktívabb lenni, persze lesznek kimaradások, például egy hét múlva két hétre nyaralni megyek a családommal, úgyhogy kétlem, hogy akkor tudok majd frissíteni. Valamint pár nappal hazaérkezésünk után táborban leszek, úgyhogy megpróbálom majd ezalatt a pár nap alatt frissíteni Chloe történetét. A jövő héten még megpróbálok részt hozni, de nem biztos, hogy menni fog, úgyhogy jobb esetben viszlát pár nap múlva, rosszabb esetben pedig viszlát három hét múlva! Visszatérve a részhez, jó olvasást kívánok!


little star

_____________________________________________________________________________________

29.rész

 

 

 

Lassan egy hét telt el az után az ominózus csók jelenet után. Azóta elhagytuk Hilton Headet, és az autópályákat átszelve, megérkeztünk eredeti úti célunkhoz, Miamiba. A párás, sós levegő miatt, teljesen szétállt a frizurám, amelyen még a hajvasaló vagy a fésű sem segített. Reggel hat óra volt. A szállodai fürdőszobában álltam, a tükör előtt, szemem alatt nagy karikákkal. A kezemben lévő fésűt többször is végig járattam felgöndörödött tincseimen, de úgy tűnt semmit nem tehettem a párás levegő ellen. Hosszas próbálkozás után, bosszúsan csaptam földhöz a műanyag fésűt, amely ez által a fürdő másik sarkába csúszott a tisztára sikált padlón. Már többször megfordult a fejemben, hogy drasztikus lépésre szánom magam, így a pulton feküdt egy kis, körömvágó olló, amellyel véglegesen megszabadulhattam volna égnek állt loknijaimtól. De egyelőre nem adtam meg magam. Következő lehetőségként a konnektorba dugtam a hajvasalómat, majd vártam pár percet, hogy felforrósodjon, és belevezettem az első tincset. Óvatosan húztam végig rajta a sistergő masinát, de úgy tűnt, ez sem akar beválni. Végül feladtam a próbálkozást. Bár úgy nézett ki a hajam, mintha be lenne dauerolva, mégis letettem a további huzavonáról, így felnyitva sminktáskámat próbáltam olyan sminket varázsolni, amely az emberek figyelmét a szétálló hajamról, az arcomra vezeti. Miután felkentem magamra az alapozót, és megpróbáltam eltüntetni korrektorral az orrom hegyére nőtt pattanást, elővettem a natúr színeket tartalmazó palettámat, és munkának álltam. A sminkecset rutinosan forgott ujjaim között, hiszen már tizenöt éves korom óta használtam. Elégedetten vettem szemügyre művemet a tükörben, majd visszanyúltam a sminktáskába a szempillaspirálomért. Igazság szerint soha nem szerettem a túl erős sminkeket, mindig próbáltam természetes hatást kelteni, így legfőkébb a natúr színeket használtam. Persze, volt néhány kivételes alkalom, amikor megengedhettem magamnak némi csillámot, de a hétköznapokon mindig a legminimálisabb sminkre törekedtem. Miután a szempillaspirál hatására, nagy, erős és fekete szempillák keretezték tengerkék szemeimet, felkentem rózsaszín szájfényemet, amelyet ajkaim összeérintésével dolgoztam szét. Elégedetten meredtem a tükörbe, majd magamra öltöttem a polcon várakozó összeállításomat. Mivel már jó ideje nem dolgoztam, és ma úgyis csak strandolni készültünk, megpróbáltam a lehető legnyáriasabb, és színesebb göncöket választani Hail bőröndjéből, mert hála a démonoknál töltött néhány napnak, nekem nem volt semmilyen holmim, és a menekülés közben sem tudtunk visszamenni a new yorki lakásomba néhány ruháért. Így egyelőre Hailey-től kunyiztam minden reggel, de elhatároztam, hogy Miamiban majd beszerzek néhány darabot, így csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy leléphessek hitelkártyám társaságában. A választásom végül egy fekete-fehér azték mintás haspólóra, egy magasított derekú rövidnadrágra és egy fekete bakancsra esett. Szettemet egy trendi napszemüveggel koronáztam meg, amelyet egy utcai árustól vettem valahol Hilton Headen.

 A szemüveget a hajamba csúsztatva tártam ki a fürdőszoba ajtaját, ahonnan egyenesen a hálószobába láttam. Mivel csak egy ágyunk volt, plusz egy kanapé, úgy osztottuk el, hogy míg Herbert aludhat a kanapén, mi Hailel osztozkodunk a francia ágyon. Herbert a fal felé fordulva szuszogott, míg Hailey már nagyban kutakodott valami után a bőröndjében, ezáltal a háta mögé dobva a felesleges dolgokat. Kérdőn néztem a fiatal lányt, ahogy egyik darabot, a másik után hajítja a háta mögé, válogatás nélkül.

- Segíthetek? – törtem meg végül a csendet, mire ijedten fordult hátra. Miután látta, hogy csak én szóltam hozzá, nyugodtan kifújta a levegőt, majd gondterhelt ábrázatot varázsolt arcára.

- Nem találom a rózsaszín rövid nadrágomat – suttogta halkan, nehogy Herbert felébredjen a kis beszélgetésünkre. Tekintetével továbbra is a bőröndjét fürkészte, hátha ott rejtőzik az egyik ruhadarab alatt a pink sort.

- Ó – húztam el a számat, majd letelepedtem mellé a földre törökülésben.

- Figyelj, Chloe – állt meg egy pillanatra a kereséssel, majd szembe fordult velem, tekinteteit pedig mélyen az enyémbe fúrta. – Láttam, ahogy csókolóztál Herberttel.

- Hát – vörösödtem el. Bár a csók tényleg fergetegesre sikerült, életem talán egyik legjobb csókjaihoz is felért, mégis tragikus vége szakadt, amikor Herbert furcsa arckifejezéssel arrébb lökött, majd se szó, se beszéd megragadva két bőröndöt beviharzott a szállodába, utána pedig több napig nem szólt hozzám, és csak utána is olyankor beszélt velem, ha muszáj volt. – Valóban, de igazából nem számított semmit az egész. Csak a pillanat hevében történt az egész, sőt igazából az én hibám volt, mert utána láthattad is mennyire feszült volt körülöttünk a légkör, Herbert pedig messzire elkerült engem. Úgyhogy nem sikerült valami jól ez a random csókolózás, főleg, hogy ettől mintha még titkolózósabbá vált volna Herbert. Eddig sem tudtam túl sokat róla, pláne a múltjáról, most viszont mintha még zárkózottabbá vált volna…

- Igazából nem számít. Csak kíváncsi voltam arra, hogy jól láttam-e, és, hogy történt e köztetek valami olyan, ami magyarázatot adna, Herbert furcsa viselkedésére.

- Mit értesz furcsa alatt? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn, mire Hail kínos nevetésben tört ki. Tudott valamit, amit én nem. Ez pedig elszomorított. Mi lehet az a nagy hadititok, amit senki nem szeretne az orromra kötni? A démonokkal kapcsolatos? Vagy Joshal? Hirtelen elfelejtettem, hogy a kettőt már egy kalap alá kell venni, így csak a másodperc töredékéig szomorúság futott végig az arcomon.

- Titok… - naná, hogy titok! Mit is képzeltem volna. Ezután egy egyszerű, ámbár hihető hazugsággal kimentettem magam a további társalgások alól, főleg, hogy semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy továbbra is folyamatosan a „titok”, „hadititok” szavakat keljen hallanom szobatársaimtól. Miután bezáródott mögöttem a szoba ajtaja, dühösen fújtatva indultam el a lift felé, fejemben a lehető legingerültebb gondolatokkal. Legszívesebben felpofoztam volna mindkettőjüket a folyamatos titkolózásért. Valamit titkolnak előttem Herbert múltjából, de egyelőre nem jöttem rá, hogy mi lehet az a súlyos titok, ami miatt semmi féle kapcsolatot nem alakíthatok ki Herbert és köztem. Nem érhetek hozzá, nem szólhatok hozzá, nem kérdezhetem a múltjáról… Valószínűleg ha megkérdezném, hogy mi volt a jele az óvodában, az is „hadititok”-nak számítana. A folyosó végére érve sietősen megnyomtam a lefelé mutató gombot a lift mellett, majd kisebb várakozás után, feltárultak előttem a lift ajtók. A liftben csupán egy vörös hajú, negyvenes évei közepén járó nő volt. Illedelmesen köszöntem, majd beszálltam mellé a liftbe. Bár kívülről megpróbáltam a békés, barátaival utazó turista látványát kelteni, belülről mégis fortyogtam. A nő elég magas volt, amelyhez csontos, és vékony test dukált. Vörös fürtjeit kontyba tűzte a feje tetején, így a lehető legkomolyabb ábrázatot magára öltve, amelyhez kiválóan passzolt sötétkék blézere, és magas sarkú cipője. Amikor észrevette, hogy nézem, zavartan rám mosolygott, majd megnyomta a földszint gombot, és szép lassan bezáródott előttünk a fém ajtó.

 A számok a digitális kijelzőn egyre gyorsan csökkentek, míg a harmadik emelet környékén a lift váratlanul megállt. Riadtan kaptam fel a fejem, amikor a lift lámpája szikrázni kezdett, majd szép lassan kialudt, mi meg ott ragadtunk valahol a negyedik és harmadik emelet között. Ijedten léptem a gombok felé, hátha valamelyik gomb megnyomásával újra mozgásra bírhatom a liftet, de hiába. Végső elkeseredésemben gyorsan megnyomtam az arany csengőt ábrázoló gombot, de mikor megnyomtam, csak egy fényes villanást tapasztaltam, amely figyelmeztetett, hogy ha nem akarok áramütést szenvedni, nem próbálkozok tovább. Kétségbeesetten siettem az ajtó felé, amelyet ujjaimmal próbáltam szétfeszíteni, mindhiába. Légzésem egyre gyorsult, patakokban folyt rólam a víz. Kisebb klausztrofóbia kezdett eluralkodni rajtam, ezért megpróbáltam minél gyorsabban cselekedni. Minden erőmet beleadva próbáltam szétnyitni az egymásnak feszülő vasajtókat, de semmi nem segített. Végül végső elkeseredésemben hátamat a padlónak vetve foglaltam helyet a hideg kövön. A nő továbbra is ugyanott állt, azzal a különbséggel, hogy az árnyéka, mintha egy picit kisebbnek tűnt volna, de nem tudtam pontosan kivenni a gyér fényben. Reméltem, hogy ő tud arról, hogy hogyan juthatunk ki innen a lehető leggyorsabban. Mellkasom egyre gyorsabban emelkedett, és süllyedt, hajam már tiszta víz volt az izzadságtól. Térdeimet átkarolva próbáltam nyugtatni magam, de úgy tűnt, ha nem jutok ki innen minél gyorsabban, nem élem túl ezt a kisebb kalandot. Átkoztam a percet, amikor dühösen kiviharzottam a szobából, majd a lift felé vettem az irányt. Így visszatekintve már nem is voltam olyan mérges Haileyre, és Herbertre. Az a titkolózós dolog ehhez képest piti kis probléma volt. Tekintetemmel a nőt figyeltem, aki továbbra is ugyanolyan mereven állt egy helyben az ajtót figyelve. Már kezdtem azt hinni, hogy elaludt, amikor egy hirtelen mozdulattal megragadott a nyakamnál fogva, majd erőteljesen a falhoz nyomva lépett közelebb. Ujjai vasmarokként szorították a nyakamat, ezáltal folyamatosan köhögnöm kellett. Erős szorításától egyre inkább eluralkodott rajtam a légszomj, amelyre klausztrofóbiám is rá tett egy lapáttal. Tehetetlenül vergődve próbáltam szemügyre venni az alakot, aki most már meglehetősen alacsonyabbnak, és izmosabbnak hatott.

- Ki vagy te? – próbáltam folyamatosan köhögve kipréselni magamból e szavakat. Egyre inkább elgyengültem, éreztem, ahogy a testem szabályosan könyörög az oxigénért, amelyet nem kaphat meg az ujjak erős szorítása miatt. Végtagjaimmal az alak felé nyújtózkodva próbáltam kiszabadulni, de maradék erőm csak annyira futotta, hogy jobb lábammal sikerült középtájra rúgnom. A rúgás következtében az alakból egy öblös, férfihang szakadt ki, amely leginkább egy űzött vadéhoz hasonlított. Most már biztos voltam benne, hogy az előbbi, vörös hajú nő, csak egy olcsó kis álca volt, amelynek gondolkodás nélkül bedőltem. Alig lépek ki a szobából egyedül, máris egy alakváltó démonba futok, akinek legfőbb vágya, hogy megöljön. Hogy lehettem ilyen ostoba? Herbert ez alatt az egy hét alatt végig óvatos volt, én meg ezzel az egy húzásommal elrontottam mindent. Mindezt egy jelentéktelen kis sértődés miatt, melynek hála egy démon fojtogat a teljesen sötét, és kiszámíthatatlan liftben. A rúgásom ezek szerint ágyéktájon érhetett célba, mert a szitkozódó férfi szorítása egy pillanatra meglazult, így utolsó erőmmel kiszabadítottam magam a szorításából. Bár nem láttam semmit a sötétben, mégis próbáltam a lehető legmesszebb helyezkedni támadómtól.

- Gyere elő! – követelte hisztérikusan. Ismerős volt ez a hang. Túlságosan is ismerős. Nem, az nem lehet!

A lift fényei amilyen hirtelen, olyan gyorsan tértek vissza, majd a felvonó szép lassan folytatta útját. Meglepett a hirtelen megjavulása a liftnek, de egy cseppet sem készültem firtatni az egészet. A lényeg az, hogy megmenekültem, és, hogy valószínűleg soha többé nem fogok liftbe szállni. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, majd a lámpák oltalmában az alak arcára emeltem a tekintetemet. Reméltem, hogy tévedek fojtogatóm kilétével kapcsolatban, de tévedtem. A zöld szempár mérgesen, és halálomra éhezve meredt rám…

 

 

 

28. fejezet

Sziasztok!

Őszintén sajnálom, hogy az utóbbi időben nem tudtam részt hozni, de úgy tűnik nyáron még elfoglaltabb vagyok, mint iskola időben... Az utóbbi egy hónapban két táborban is voltam, szülinapom is volt, így egy ideig azzal is el voltam foglalva, valamint a nagyszüleimnél voltam egy hetet, ahol nem volt számítógép, így ott sem tudtam semmit írni. Előre is bocsánat a rész miatt, mert ez most tényleg nem lett valami izgalmas, de ígérem, hogy a következővel majd ismét beindul a sztori. :) Remélem még nem felejtettetek teljesen el! Jó olvasást!

little star

__________________________________________________________________________________

28.fejezet

Ezután csend borult az autóra. Hailey fejét az ablaküvegnek támasztva pihent, míg Herbert ujjaival görcsösen szorítva a kormányt a végeláthatatlan útra meredt. Bár normális esetben unatkoznék, most mégis jól esett a monoton táj bámulása. Az autó szélsebesen süvített az autópályán, ügyesen manőverezve a fáradt kamionosok között. Nagyot sóhajtottam, mire Herbert azonnal felkapta a fejét.

- Ne aggódj Chloe, néhány óra, és elérjük Hilton Headet, ahol majd kerítünk valami szállást… - próbált megnyugtatni. Szőke fürtjei szanaszét álltak ezzel kissé szexis keretet alkotva gyönyörű, átható kék tekinteteinek. Ha éppen nem gyötört volna lelki bánat Josh miatt, tuti, hogy rástartoltam volna.

- Én nem is aggódom, csak tudod… - lopva a mellettem ülő Haileyre néztem, aki időközben már az igazak álmát aludta. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Végre van esélyem nyíltan, és őszintén beszélni Herberttel, anélkül, hogy éppen menekülnénk, vagy más is a társaságunkban van. – Kérdezhetek valamit?

- Persze – vetette oda, miközben letért az egyik kijáratnál. Látszott rajta, hogy továbbra is nagyon koncentrál a vezetésre, hogy még véletlenül se történjen semmi baleset velünk.

- Ki vagy te valójában? Szociális munkás? Nyomozó? – vágtam bele a közepébe. Láttam rajta, hogy egy pillanatra ledermedt, majd kínos nevetésben tört ki. Tudom, nem volt túl illendő elsőre ilyen közvetlennek lenni, főleg ha az ember eddigi életéről van szó, de mégis csak tudnom kell, hogy kinek köszönhetem az életemet. Hogy ki az, aki már több ízben is kimentett a halál torkából. Nem áltathatom magam azzal örökké, hogy a helyes Herbert tette, mert egy idő után már senki nem fog nekem hinni, mert igazság szerint nekem se volt több információm, mint nekik. Bátran álltam a tekintetét a visszapillantó tükrön keresztül. Kizárt, hogy megadjam magam.

- Legyen elég annyi, hogy fontos nekem az, hogy túléld ezt az egészet… - felelte szűkszavúan.

- Pontosan mi is az az egész, amiről beszélsz? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn.

- Chloe, meg kell értened, nem mondhatok többet. Csak akkor ha eljön az ideje… - fejezte be sejtelmesen. Szememet forgatva dőltem hátra az ülésben, fejemben kavargó cseppet sem békés gondolataimmal.

- Csak egy dolgot! Mondj valamit magadról! Könyörgök – hajoltam előre, hogy a szemébe nézhessek. Egy pillanatra láttam rajta, hogy meginog, és, hogy kezdek sikerrel járni, de ez csak a másodperc töredékéig tartott.

- Láttál olyan filmeket, amelyekben FBI ügynökök vannak? – kérdezte.

- Néhányat… - igazából sosem kedveltem az ilyen témájú filmeket, az egész a lövöldözős jelenetek köré épül. Azok meg nem keltik fel túlzottan az érdeklődésemet. Apa viszont imádta az ilyen filmeket. Mindig ezek mentek a tévében, ha anyám nem volt otthon. Emlékszem alig lehettem öt éves, amikor mutatott egy ilyen filmet. Csak kettesben néztük. Egymás karjaiban. Egy pillanatra összeszorult a szívem az emlék felidézésének hatására, de aztán gyorsan észbe kaptam, hogy éppen Herberttel vitatkozok.

- Akkor azt is tudod, hogy vannak hadi titkok, amelyeket még az életed árán is meg kell őrizned. Na, ez egy olyan. – magyarázta, majd intett, hogy lezárja a témát, és befordult egy hosszú hídra, amely Hilton Head szigetére vezet. Ezután már nem próbáltam firtatni a dolgot. Láttam rajta, hogy érzékeny pontra tapintottam, így inkább hagytam az egészet. Nem erőltethetem, hogy mondja el az igazat, főleg azok után nem, hogy ennyivel tartozok neki. Az út további része hangtalanul telt, míg le nem fékeztünk egy nagy, szállodának tűnő épület előtt. Nagyot ásítva kászálódtam ki az autóból, majd megkerülve a kocsit, kitártam Hailey ajtaját, és finoman bökdösve a vállát próbáltam felébreszteni.

- Jó reggelt, álomszuszék! – köszöntöttem, amikor végre magához tért. Nagyokat nyújtózkodva szállt ki a kocsiból, majd erőtlenül bevágta maga mögött az ajtót. A nap már lenyugvóban volt, az emberek szép lassan szállingóztak vissza a strandokról. Mindegyikük vállán strandtáska pihent, hajukat néhányuk törülközőbe csavarta, de akadt olyan is, aki a nap utolsó sugaraiban bízva, kiengedte sótól csimbókos, vizes haját. Mit meg adnék azért, ha én is a tengerparton tölthettem volna a napomat hozzájuk hasonlóan! Ehelyett majdnem kivégeztek a démonok főhadiszállásán, aztán több órát száguldottam az országúton egy feszült hangulatú autóban. Nagyot sóhajtottam. A fáradtság szép lassan eluralkodott rajtam, így nagyot ásítva fordultam utastársaim felé, hogy megkérdezzem, hogy most mi lesz.

- Én elmegyek szobát szerezni – mutatott Hail a mediterrán stílusú építményre, amely bár giccsesnek hatott az eddigi szállodákhoz képest, amelyekben valaha is voltam, mégsem volt az előkelőbb vendégek kedvence, így ilyen házias érzést nyújtott – ti pedig kipakoljátok a csomagokat, és kerestek valami kajáldát.

Magabiztosan indult az automatikus ajtó felé. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy öt perce még lábait felhúzva bóbiskolt az autóban. Herberttel jelentőségteljes pillantást váltottunk, majd megvonva vállainkat elindultunk a csomagtartó felé. Hail alakja pedig szép lassan eltűnt a hazaérkezők gyűrűjében. Mindketten egyszerre nyúltunk a gomb felé, amely felnyitja a csomagtartót, így ujjaink egy pillanatra egymáshoz értek. Hirtelen rántottam vissza a kezem, amikor Herbert bársonyos bőre az enyémet súrolta. Bár nem láttam magamat, biztos voltam benne, hogy teljesen elpirultam. Bármennyire is tetszett Herbert, és bármennyire is facér voltam, amely kissé bonyolultabb, mint más szingli nők esetében, mégsem szerettem volna, ha bármi lett volna köztünk. Herbert túl titokzatos ehhez. Egyébként is, az elmúlt néhány nap eseményei elég rendesen kikészítettek, kezdve azzal, hogy Josh miatt elhurcoltak az Alvilágba, ahol aztán egy ágyhoz kötözve tengettem napjaimat, folyamatos rettegésben élve, míg nem legnagyobb félelmem valóra is vált. Miután megerőszakolásom által Josh tudtomra adta, hogy irántam érzett érzései soha nem voltak valósak, teljesen összetörtem, így egy kis ideig örültem is annak, hogy végre vége ennek az egésznek, és bár az egyetlen olyan ember keze által haltam volna meg, akit tényleg szerettem, mégis vártam szenvedéseim végét. Ha valaha is eszembe jut néhány közös élményeinkből, mindegyik távoli emléknek tűnik. Ridegnek, mintha meg sem történt volna.

-Nyugodtan nyisd ki – mosolyogtam Herbertre, de ez inkább vicsorgásnak hatott. Bármennyire is kedveltem őt, mégsem ismertem elég jól ahhoz, hogy ugyanúgy vakon megbízzak benne, mint Joshban. Herbert izmos karjai megfeszültek, amikor erőteljesen benyomta a gombot, majd felengedte a tetőt. Sokáig csendben néztem, ahogy pakolja ki a csomagokat. Bár tudtam, hogy nagy bunkóság, mégsem volt erőm ahhoz, hogy segítsek, így Herbert izmainak vizslatásával foglaltam le magam. Egyik csomagot húzta ki a másik után, amikor véletlen egy rossz bőrönd kihúzásával, minden kiborult a csomagtartóból. Iszonyatos gyorsasággal hajoltam le a bőröndökért, míg ő ugyanígy tett. Mikor felegyenesedtünk, tekinteteink találkoztak. Arcunk alig volt néhány centire a másikétól, érezhettem forró leheletét az arcomon. Tudtam, hogy nem helyes. Tudtam, hogy meg fogom bánni. Mégis megcsókoltam…