27.fejezet

Sziasztok!

Mint ígértem, most már sűrűbben fogom hozni a részeket. Ez most igazából egy olyan kis semmilyen, idilli rész lett, amiből megtudhattok egyet s mást Chloe múltjából. Remélem tetszeni fog, és ne feledjetek nyomot hagyni magatok után! Jó olvasást! :)

little star

_____________________________________________________________________________________

27.fejezet

Friss rózsa illat lengte be a levegőt. Elmosolyodtam az ismerős illatra. Emlékszem, még a beavatásom idején egyszer felvittek a Mennybe, hogy onnan láthassam, hogy miért is olyan fontos az angyalok munkája. Akkor még naiv, és tudatlan voltam, legfőkébben kissé buta is, aki akkor még nem tudta felfogni az angyalság árnyoldalait. Én hülye elvállaltam a világ megváltásának feladatát, amely eleinte jól eső érzéssel töltött el, igazi szuperhősnek érezhettem magam. De később, miután a démonok egyre inkább megerősödtek, már nem csak a naplementében való repülés volt az egyetlen elfoglaltságom. Az egyre sűrűbb démon támadások teljesen felbolygatták az életemet. Nem jutott időm a családra, a barátokra, az iskolára… Az élet egyik legszebb időszakát démonöldöklésre pazaroltam, a velem egykorú lányok pedig pasiztak, buliztak, és szórakoztak. Én meg minden nap démon vértől fröcsögő ruhában tértem haza, karcolássokkal a bőrömön. Ilyenkor már csak arra volt erőm, hogy beálljak a zuhany alá, és magamra folyassam a forró vizet, amely megszabadított a bűzlő, zöldes folyadéktól, amely egy idő után szabályosan beleivódott a bőrömbe, és az illatom részévé vált. Még emlékszem a mennyországra. Minden fehér, és fényes volt, a levegőt ezernyi virág illata töltötte meg. Rég halott emberek sétálgattak egymás mellett, mintha még mindig élnének, holott az élet puszta utánzatában tengették mindennapjaikat. Akkor éreztem igazán, hogy jól döntöttem akkor, amikor Patricia megkeresett azzal, hogy nincs-e kedvem beállni az angyalok közé. Azóta ez megváltozott. Szívesen arcon csapnám magam, hogy miért is voltam olyan tapasztalatlan, hogy igent mondjak egy teljesen idegen nőszemélynek, aki az ajtómban állva közölte velem, hogy különleges képességeim vannak, és, hogy az akaratomra bazi nagy tollas szárnyak pattannak elő a hátamból. Így visszagondolva nem értem, hogy miért nem csaptam rá az ajtót, és éltem tovább a megszokott, tökéletes életemet. Persze, felemelő érzés volt nap mint nap ember életeket menteni, de talán könnyebb lett volna az életem a plusz melók nélkül. Lehet, hogy már lenne egy szerető férjem, aki mindenben támogatna, és talán első gyermekemet hordozhatnám a szívem alatt. De nem. Másként döntöttem, és ennek viselnem kell a következményeit.

Hirtelen pattantak fel a szemeim. Hisz ez lehetetlen! Még mindig élek! Mélyen magamba szívtam a levegőt, amelyet azt hittem, soha többé nem érezhetek a tüdőmben. Miután kiélvezkedtem magam, és elhittem, hogy nem haltam meg, még mindig élek, eszembe jutott a kivégzés. A tőr, amelyen kísértetiesen tükrözte vissza a rávetülő démoni fényt. Riadtan kaptam a szívemhez. Csak egy módon derülhet ki, hogy túléltem-e a végzetes szúrást. Óvatosan félre csúsztattam a vértől tocsogó fehér ruhámat, amelyet még a démonok adtak rám. Ott, ahol a szúrásnak kellett volna lennie, csupán egy apróbb karcolást véltem felfedezni. Akkor viszont mitől lett csupa vér a ruhám? Hirtelen kaptam fel a fejem. Mégis hol a csudában lehetek? Valószínűleg egy csomagtartóban lehetek, hisz éreztem, ahogyan a jármű iszonyatos sebességgel száguld előre valami nem túl egyenletes úton, ezáltal ide-oda csapódtam a csomagtartóban. Rajtam kívül csupán egy szál rózsa volt a csomagtárolóban. Ezek szerint innen származott az a jóleső rózsa illat, ami a Mennyre emlékeztetett. Óvatosan próbáltam felülni, hátha szemügyre tudom venni elrablóm, vagy megmentőm arcát. Fejemet az előttem lévő ülés fejtámlása mögé bújtatva próbáltam kikémlelni, hátha láthatok valamit. A kormány mögött egy meglehetősen fiatal férfi ült, szőke haja, és tengerkék szeme volt. Ralph Lauren márkájú inget viselt, amely tovább tökéletesítette már így is felsőbbrendű látványát.

-Herbert – szaladt ki a számon hirtelen, amikor felismertem a fiút. Az a Herbert aki már több ízben is megmentett, de még mindig fogalmam sincs, hogy ki ő, és, hogy miért húzott ki folyton a csávából.

- Chloe! – fordult felém az anyós ülésről egy mosolygós lány. Aranybarna haja csimbókosan hullott vállára, ebből arra következtettem, hogy egy esetleges démon háború tehette ezt vele. Tengerkék szemei fáradtan, de vidámságot sugározva keresték tekintetemet. Hailey.

- Végre felébredtél! – fékezett le hirtelen Herbert, aminek következtében bevágtam a fejemet a fejtámlába. Ez egy hangos kacagást váltott ki Haileyből, akit azóta nem láttam, hogy közölnöm kellett vele, hogy igazából ő az angyalok közé tartozik. Emlékszem még, hogy Patriciának mennyire fontos volt ez a lány a varázsereje miatt, ezért küldött engem, hogy majd kiképezzem, és fejlesszem a mágnesesség erejét. Ezután persze minden teljesen másként alakul. Mindketten kiszálltak a kocsiból, majd kitárták előttem a csomagtartó ajtaját. Kissé kábán kikecmerektem, mire ők gyorsan megragadtak a vállamnál fogva, és beültettek az egyik hátsó ülésre. Amíg Hailey bekötött, és megpróbálta elrendezni egyelőre még kissé ernyedt végtagjaimat, Herbert lecsukta a csomagtartó fedelét, majd bevágta magát a kormány mögé, majd intett Haileynek, hogy ő is gyorsan szálljon be, hogy tovább tudjunk indulni.

- Ezt…ezt mégis mire véljem? – próbáltam kinyögni a kérdést, mire Hailey azonnal nyitotta is a száját, hogy válaszoljon.

- Nos, miután elmentél, és nagyjából elhitetted velem, hogy angyal vagyok, elmentem a találka helyünkre. De te nem voltál ott. Már éppen indultam volna haza, amikor megjelent Herbert, és elmondta, hogy mi az oka annak, hogy nem vagy a megbeszélt helyen. Ezután meghívott egy kávéra, miközben elmesélt mindent töviről hegyire az angyalokról. Tudom, elsőre nem tűnhet túl jó jelnek ha szó nélkül megbízok egy idegenben, de Herbert csak úgy árasztotta magából a jóságot, és…

- Hail, ha lehet, térjünk rá a lényegre – szakította félbe a fiú a kissé túlbuzgó lányt, majd elfordította a slusszkulcsot, és lenyomta a gázpedált, amelynek segítségével tovább haladtunk a teljesen kihalt úton.

- Egy picit elragadtatattam magam – szabadkozott, majd folytatta – Hol is tartottam? Megpróbálom dióhéjban elmondani. Herbert el kezdett tanítgatni, így egyre jobban fejlődött az erőm, ezzel együtt nőtt bennem az angyal énem. Végül pár héttel ezelőtt Patricia teljes értékű angyalnak nevezett ki, és azóta öldöklöm a démonokat. Így sikerült megmentenünk téged. Na, és persze Herbert varázsereje sem elhanyagolható elem ebben a kis mentőakcióban…

- Várj! – szakítottam egy picit meg a gondolatmenetét – Ti ketten komolyan betörtetek a démonok központjába, amely főleg most, a kivégzésem alkalmával nyüzsgött a démonoktól, és volt akkora erőtök, hogy Eron szeme láttára megmentsetek engem?

- Ez igazából nem teljesen így történt, tudod, Chloe azért mi sem vagyunk teljesen eszementek. Felvettük két démon szolga alakját, akikként végig tudtuk kísérni az eseményeket, így megmentve téged is. Na, és most, hogy megmentettünk…

- Hova megyünk? – tettem fel a már réóta foglalkoztató kérdést. Csak utána eszméltem rá, hogy másodszorra is udvariatlanul félbeszakítottam Hailey-t, akit látszatra ez egy cseppet sem zavart.

- Úgy gondoltuk, hogy folytatjuk az utatokat Joshal, így most Miami felé tartunk, a lehető legmesszebbre kerülve New Yorktól. Persze ami autós távokon belül van. – világosított fel Herbert. Ezek szerint Miamiba tartunk. A szülővárosomba. Már nagyon régen nem jártam ott. A szüleim hat éves koromban elváltak, így én anyával New Yorkba költöztem, apa meg itt maradt Floridában. Azóta sem hallottam róla semmit. Egyszer küldött egy szülinapi lapot, a születésnapom után három hónappal, de ezt leszámítva nem adott magáról semmi életjelet. Mióta megtudtam, hogy angyal vagyok, és, hogy anya nem az, egyre többet gondolok arra, hogy valószínűleg apám miatt lettem az, aki. Így adódott, hogy anyámnak tele lett a hócipője apámmal, majd egy szép nyári reggelen elhajtottunk a Range Rover-rel, magunk mögött hagyva a tengerparti nyaralót, amihez annyi szép emlék kötött. Most már biztos lehetek benne, hogy nem apám folytonos kocsmába járása miatt adta be anya a kulcsot. Hanem amiatt, hogy apa angyal volt, ezzel rendesen felbolygatva a családunk életét. Hirtelen összeszorul a szívem. Az angyal lét bármennyire is csodálatos, mégis könnyen szétszakíthat családokat. A folytonos munkák, a veszély, ami az angyalsággal jár… Egy halandó ember nem tudja ép ésszel felfogni, így inkább feladja, és elmenekül, mielőtt rajta is eluralkodik az az őrültség, amelynek az angyalságot hiszi. És most, talán, hogy ismét Miamiba tartok, esélyem van látni apát, anélkül, hogy anyám hozzávágna egy tányért.

- Chloe! Chloe! – integet előttem Hailey, mintha valami holdkóros lennék.

- Bocsánat, csak egy kicsit elbambultam… Még új nekem ez az egész… Mármint, hogy nem haltam meg.

- Csak éppen azt magyaráztam, hogy már annyira várom, hogy megérkezzünk Floridába! A Daytona Beach, a sok vidámpark…

Emlékszem, hogy hat éves koromban, nem sokkal a válás előtt, a szüleim elvittek az orlandói Disneyworld-be. Még nagyon kicsi voltam, és az életem értelmei a hercegnők voltak.

A két nap alatt, ameddig a park mesebeli utcácskáit jártuk, végig ugyanaz a nagyon meleg, tüll Csipkerózsika ruha volt rajtam, amelyet borsós árért vett anya a boltban, miközben apával a Hófehérke vasúton ültem. Azóta nem jártam ott. Miután elváltak a szüleim, teljesen magamba fordultam, így a vicces, aranyos Disney mesék helyett elkezdtem szomorú hangulatú könyveket olvasni, és napokig bezárkózni a szobámba.

-Én nem kifejezetten szeretem a vidámparkokat… - jegyeztem meg kurtán, majd inkább kimeredtem az ablakon, és az utat figyeltem.

- Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hogy nem lehet azokat szeretni! Hahó, Disneyworld, Universal Studios! A legjobb helyek a világon… - próbált meggyőzni Hailey, de én csak szomorúan lebigyesztettem a számat.

- Hail, szerintem nem kéne még ezzel terhelni… Tudod, hogy még pihennie kell… - állította le Herbert a lányt. Hálás mosollyal meredtem a visszapillantótükörbe, ahol egy pillanatra találkozott a tekintetünk…

26.fejezet

Sziasztok!

Ismét bocsánatot szeretnék kérni az újabb hosszas szünetért, de most, a nyári szünet keretei között ígérem, hogy sokkal gyakrabban fogok jelentkezni mint eddig. Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást kívánok! Valamint szeretném megköszönni a 6 feliratkozót, és azt a rengeteg pipát és kommentet, amelyeket tőletek kapok :) ! Jó nyári szünetet!

little star

____________________________________________________________________________________

26.fejezet

Három óra. Ennyi időm maradt az életemből. És ezt a három órát kénytelen leszek az ágyhoz kötözve eltölteni. Fogalmam sincs, hogy mi várhat rám. Még soha nem láttam démoni kivégzést, így nem igazán tudom elképzelni, hogy mi lesz a sorsom. De egy biztos. Ez lesz számukra a legemlékezetesebb mind közül, hisz még senki nem utasította vissza a kegyelem ajánlatát, így számíthatok rá, hogy egy csöppet sem átlagos halálnak lehetnek tanúi. Egy pillanatra beleképzeltem magam Emily helyzetébe. Több hónapon keresztül eltűntnek volt nyilvánítva, majd hirtelen, mintha visszatért volna a halálból, megjelent az egyik gyűlésen, mintha mi sem történt volna. Akkor még nem sejtettem semmi gyanúsat. Pedig valószínűleg őt is meglátogatta a fekete köpenyes férfi a szabadulás lehetőségét kínálva neki. Lehet nem döntöttem jól, amikor pimaszul visszautasítottam az ajánlatot. Igen, nem jól döntöttem, hanem bátran.

Ajtónyikorgásra eszméltem fel. Három fekete csuklyát viselő alak lépett be, kezükben egy fehér, lenge ruhácskával. Nagyot nyeltem. Teljesen elvesztettem az időérzékemet ezen a helyen, így fel sem tűnt, hogy már eltelt három óra. Egyikük arcát egy pillanatra megvilágította az ablakokon beáramló démoni, vörös fény. Arcán hosszú sebhely húzódott, amely szemhéjától egészen álláig ért. Lilás fényben játszó szemét valaha biztos szép arc keretezhette. Széplány lehetett volna, ha az a sebhely nem szól bele az életébe. Lehet túl sokáig bámulhattam őt, mert hirtelen húzta előre csuklyáját, hogy eltakarja az arcát. Felocsúdtam döbbenetemből, majd éreztem, ahogyan átjár a félelem. Most először jutott el a tudatomig, hogy mi is fog velem történni. Soha többé nem láthatom anyát. New Yorkot. A barátaimat. Egyikük egy nagy, éles késsel igyekezett felém, amelytől kirázott a hideg. Az éles pengén meg-megcsillant a vörös fény, amely az alvilágban jellemző volt. Nagyot nyeltem. Valószínűleg ehhez hasonló kés fogja a vesztemet okozni. A démon a kezemet tartó kötelekhez emelte a tőrt, majd egy vágással eltávolította rólam béklyóimat. Hangosan fellélegezve vettem tudomásul, hogy megszabadultam a kezeimet tartó kötéltől, amely napokig kínozta csuklómat érdességével. A másik két alak gyorsan megragadta a csuklómat, amíg a harmadik rám adta a fehér anyagból varrt ruhácskát, amely vállaimtól térdemig takart. Egy pillanatra megörültem, hogy végre nem kell meztelenül mutatkoznom, hanem lehet rajtam valami ruha. De ez is csak egy pillanatig tartott, mert a csuklómat tartó kezek hirtelen megfeszültek, majd elkezdtek lerángatni az ágyról. Felüvöltöttem, amikor egyikük belevájta körmeit a kötél által okozott sebbe. Halk zokogásba kezdtem. Nem akartam magam gyengének mutatni, így inkább hanyagoltam a hangos hisztit. Már a folyosón jártunk. A fekete padlón vérfoltok látszódtak, amelyektől egy pillanatra felfordult a gyomrom. A vérvörös falakat az eddigi démonvezetők képei díszítették, hasonlóan az Angyalok Tanácsa hősök terméhez, amelyben Patricia elődeinek arcképe látható. A folyosót szegélyező ajtókból egyre több fekete csuklyás alak lépett ki, csatlakozva hozzánk, mintha csak valami díszmenet lennénk. Testemben azonnal szétáradt az adrenalin, amikor megálltunk egy nagy barna, fa ajtó előtt, amelyekre szenvedő emberek arca volt faragva. Kirázott a hideg az élettelen faarcok látványától, ezért gyorsan elkaptam a fejemet, hogy inkább a terem melletti képeket figyeljem. Lord Belerus 1535-1654. Olvastam el az egyik kövér férfit ábrázoló kép alatti táblácskát. A férfi vérvörös tekinteteivel meredt ki a képből, amelyet palacsinta ábrázata komolytalanított el. Egy pillanatra felnevettem a kissé túlsúlyos démon láttán, de ez inkább egy károgás félének hangozhatott. Idegesen haraptam be az ajkaimat, miközben a harmadik démon egy óriási, szintén faragott kulcsot elfordított a zárban, majd belökte az ajtót. A terem úgy nézett ki, mint egy kisebb aréna, amelynek nézői, mind-mind az engem kísérő démonokhoz hasonlóan csuklyát viseltek, és egymást túlordibálva őrjöngtek, mintha holmi civil focimeccsen lennének. Pedig ez koránt sem volt az. A két alvilági lény, amelyek eddig satuként szorították a csuklómat, elkezdett ráncigálni egy óriási asztalhoz, amely a terem közepén állt. Félelemmel, vegyes izgalommal tekintettem körbe a teremben. A falak barnára voltak meszelve, ezeket szenvedő embereket mutató képek díszítették. Az ódon fapadló már biztosan jó régi lehetett, hisz a belé ivódott vérszag belengte az egész levegőt. Nagy levegőt vettem, amikor elértük a középső asztalt. A három démon kezüket felemelve próbálta mutatni a közönségnek, hogy még nagyobb őrjöngést várnak, miközben egy negyedik egyenként az asztalhoz kötözte a végtagjaimat. A hideg, kissé pirosas színben játszó lánc rákulcsolódott kezeimre és lábaimra is. Fejemet felemelve néztem körbe, hátha találhatok valami menekülési útvonalat. A terem alakja leginkább egy ötszögletű csillag alakjára hasonlított, amelynek közepe az asztal volt. Csak, mint a… Hirtelen eszembe jutott a tőr, amelyet Emily mindenáron meg akart tőlem szerezni. Amikor a tőr markolatát melegség érte, azon elkezdett vibrálni egy különleges jelkép, amely ötágú csillagot ábrázolt. Gyöngyöző homlokkal próbáltam felidézni magamban a jelképet. Sárkány, tigris, gepárd, bivaly, sas. Az állatok, amelyeknek tulajdonságai jellemzik a démonokat. Ezek szerint az egy szent tőr, amelyet a Pokol teremben végrehajtott kivégzéseken alkalmaznak. Azt viszont még mindig nem értem, hogy mi ennek az értelme. Hiszen mi olyan hasznos Eronnak abban, ha egy adott tőrrel öl meg engem? Kétlem, hogy holmi szokás lenne, hisz több évtizeden keresztül nem is keresték a tőrt. Eron célja az angyalok leigázása. Ez két módon lehet. Vagy átállítja maga mellé az angyalok egy részét, vagy… Mivel a démonoknak természetüktől fogva nincsen természetfeletti képességük, leszámítva a repülést, így a másik lehetőség az, ha a megölt angyalok különleges képességeit átruházza rájuk. Ezek szerint a tőr különlegessége az erőelszívás, amelynek segítségével nem csupán az életemtől, hanem a lelkemmel együtt utazó mágikus képességemtől is megfosztanak. Azaz következő életemben nem születhetek angyalnak, így lecsökkentve az angyalok számát. Ez Eron legfőbb célja. Hosszú, de hatásos módszer, ha a gyökereinél írtja ki az ellenséges népet. Kiírtja azt, ami miatt soha nem tudnak kihalni az angyalok. Az erő továbbvitelt. A hangos zsivaj hirtelen szűnt meg, amikor belépett Eron. Hosszú, vörös haját oldalra fésülte, így jól látszódott a bal vállán díszelgő sárkánytetoválás. Vörös fodrokkal tarkított fekete bőrruhát viselt, amelyben fehér bőre csak úgy világított. Hátából két fekete tollas szárny pattant elő, amelynek segítségével felemelkedett, majd körbe repülte a termet, és onnan kezdte el beszédét.

-Hű híveim! Ma különleges napnak nézünk elébe! Ifjú, új tagunk, Josh Hell démonná avatásának lehettek tanúi, amelyet saját szerelme halálával pecsétel majd meg. Ez az alkalom nem csak e célból különleges. Emily, hű alattvalóm visszaszerezte az ősi tőrt, amely képes erőelszívásra, ezáltal megfosztva az angyalokat következő életükbe átvitt hatalmuktól. A mai termés az idő megfagyasztás, illetve előre, hátra forgatás képessége lesz, amelyet a legtöbbet ígérő démonnak fogok ajándékozni. A kivégzés alatt megkezdődhet a licitálás Brownsnál. Ideje elkezdeni a 37. angyal kivégzését uralmam alatt.

Hangos üdvrivalgás hallatszódott a teremből, majd láttam, ahogyan egyre több démon indul el ahhoz a bizonyos Browns-hoz licitálni. Aranyos, hogy ennyire fontosnak tartanak. Eközben a szenvedő arcokat formázó ajtó feltárult, és belépett rajta Josh, egy fekete csuklyás kíséretében. Zöld tekintete ridegséget sugallt, amelyben még szikráját sem véltem felfedezni a jónak. Hiába, a változni akarás, a természetének senki nem tud parancsolni. Josh démonnak született, így erős akarattal sem tud majd soha kitérni ez elől. Még mélyen az emlékeimben élt az az éjszaka a börtönben, amikor elmesélte az élettörténetét. Már akkor sejthettem volna, hogy lehetetlenség a változás.

„- Ki vagy? – kérdeztem remegő hangon.

- Josh Hell. – válaszolt a hang. Josh? Ez most komoly?

- Azonnal engedjenek ki! - kezdtem el dörömbölni az ajtón, erre a fiú felnevetett, majd elindult felém. Legalábbis a lépéseinek hangjából erre következtettem. Mikor Josh beért a fénybe, a szemem elé tárult kissé megviselt ábrázata, és gyönyörű zöld szeme, amelyet barna haja, és tökéletes arca keretezett.

- Tudom, voltak nézeteltéréseink. – állt meg előttem.

- Voltak. – mondtam durcásan, majd háttal fordultam a fiúnak.

- Chloe, én igazán nem akartalak megtámadni. Csak tudod, Eron azt mondta…

- Blabla. Jól ismerem ezt a sztorit. Egyáltalán nem érdekel a sajnálkozásod! Komolyan, még egy szellem társaságának is jobban örültem volna, mint neked! – jelentettem ki.

- Amúgy is lakik itt kettő. Ha akarod, bemutatlak nekik…

- Tessék? – ugortam a nyakába remegve, mire ő halkan felnevetett.

- Nyugi, csak vicc volt. – erre rögtön ellöktem magamtól. – Ha már itt kell lennünk egymással egy darabig, azt javaslom, ismerjük meg egymást.

- Oké kezd te. Úgyis rövid lesz. „Gonosz és bunkó vagyok. Ez vagyok én, Josh Hell” – játszottam el cellatársamat.

- Ügyes, de közel sem jársz a valósághoz.

- Valóban? – vontam fel a szemöldökömet, és keresztbe fontam a karomat a mellemnél.

- Apa és anya. Mindketten angyalok voltak, így elég meglepő volt számukra, amikor egyetlen fiúk démon lett, ezzel megszakítva az évszázados családfát, ahol mindenegyes fiúgyermek a ti népetekhez tartozott. Így hát amikor ez tíz éves koromban kiderült, árvaházba küldtek, és többé hallani sem akartak rólam. Elzüllöttem, majd végül Eron rám talált, és megmentett a drogoktól, és befogadott magához. Onnantól kezdve kihasználta, hogy felnézek rá, és így a legvéresebb munkákra is rá tudott venni. De mélyen, a lelkemben, mindig is tudtam, hogy én nem akarok anyáékhoz hasonló embereket ölni.”

Egy frászt-gondoltam magamban, majd ismét Joshra emeltem tekintetemet. Amint fellépett egy kisebb emelvényre, a sorokból, halk, kísérteties dallamot kezdtek dúdolni, majd néhány elkezdték énekelni a démonok himnuszát. Kirázott a hideg. Ez a hivatalos dal, korántsem volt olyan vidám, és gyönyörű, mint a miénk. A szövege meg főleg nem.

A démon mindig bátor, és nem kímél senkit

Ezért nincsen szíve, és ő lesz az elit.

Hát nem volt egy nagy költő, aki ezeket a sorokat írta. A többi versszakot már nem igazán értettem, mert a Brownsnál licitáló démonok zaja elnyomta a himnuszt, így észre sem vettem, hogy vége van. Josh halál nyugodt tekintettel igyekezett felém, kezében a tőrrel, amelyet amint megérint vérem, máris el kezd vibrálni. Szép lassan felém lépett majd a tőrt a magasba emelve várta a bíztatást. A teremben nagy volt a feszültség, így kínos csönd uralkodott. De amint Josh a magasba emelte a tőrt, azonnal üdvrivalgásban törtek ki. A démoni fény meg-megcsillant a tőr éles hegyén, amelyet hamarosan a szívembe fog mártani. Megpróbáltam elkapni a tekintetét, hátha felidézhetem benne a régi szép emlékeket, de még egy pillantásra sem méltatott. Ekkor megfeszült a karja, majd lesújtott a pengével…