2014. július 26., szombat

29.fejezet

Sziasztok!



Meg is hoztam a legújabb részt, pont ahogy ígértem. Remélem, hogy tetszeni fog nektek! Szeretném megköszönni a 7 (!!!) feliratkozót, a sok kommentet, és a pipákat! Nélkületek biztos, hogy bele se kezdtem volna ebbe a történetbe. :) Szóval köszönöm. :) Innentől megpróbálok kissé aktívabb lenni, persze lesznek kimaradások, például egy hét múlva két hétre nyaralni megyek a családommal, úgyhogy kétlem, hogy akkor tudok majd frissíteni. Valamint pár nappal hazaérkezésünk után táborban leszek, úgyhogy megpróbálom majd ezalatt a pár nap alatt frissíteni Chloe történetét. A jövő héten még megpróbálok részt hozni, de nem biztos, hogy menni fog, úgyhogy jobb esetben viszlát pár nap múlva, rosszabb esetben pedig viszlát három hét múlva! Visszatérve a részhez, jó olvasást kívánok!


little star

_____________________________________________________________________________________

29.rész
 
 
 
Lassan egy hét telt el az után az ominózus csók jelenet után. Azóta elhagytuk Hilton Headet, és az autópályákat átszelve, megérkeztünk eredeti úti célunkhoz, Miamiba. A párás, sós levegő miatt, teljesen szétállt a frizurám, amelyen még a hajvasaló vagy a fésű sem segített. Reggel hat óra volt. A szállodai fürdőszobában álltam, a tükör előtt, szemem alatt nagy karikákkal. A kezemben lévő fésűt többször is végig járattam felgöndörödött tincseimen, de úgy tűnt semmit nem tehettem a párás levegő ellen. Hosszas próbálkozás után, bosszúsan csaptam földhöz a műanyag fésűt, amely ez által a fürdő másik sarkába csúszott a tisztára sikált padlón. Már többször megfordult a fejemben, hogy drasztikus lépésre szánom magam, így a pulton feküdt egy kis, körömvágó olló, amellyel véglegesen megszabadulhattam volna égnek állt loknijaimtól. De egyelőre nem adtam meg magam. Következő lehetőségként a konnektorba dugtam a hajvasalómat, majd vártam pár percet, hogy felforrósodjon, és belevezettem az első tincset. Óvatosan húztam végig rajta a sistergő masinát, de úgy tűnt, ez sem akar beválni. Végül feladtam a próbálkozást. Bár úgy nézett ki a hajam, mintha be lenne dauerolva, mégis letettem a további huzavonáról, így felnyitva sminktáskámat próbáltam olyan sminket varázsolni, amely az emberek figyelmét a szétálló hajamról, az arcomra vezeti. Miután felkentem magamra az alapozót, és megpróbáltam eltüntetni korrektorral az orrom hegyére nőtt pattanást, elővettem a natúr színeket tartalmazó palettámat, és munkának álltam. A sminkecset rutinosan forgott ujjaim között, hiszen már tizenöt éves korom óta használtam. Elégedetten vettem szemügyre művemet a tükörben, majd visszanyúltam a sminktáskába a szempillaspirálomért. Igazság szerint soha nem szerettem a túl erős sminkeket, mindig próbáltam természetes hatást kelteni, így legfőkébb a natúr színeket használtam. Persze, volt néhány kivételes alkalom, amikor megengedhettem magamnak némi csillámot, de a hétköznapokon mindig a legminimálisabb sminkre törekedtem. Miután a szempillaspirál hatására, nagy, erős és fekete szempillák keretezték tengerkék szemeimet, felkentem rózsaszín szájfényemet, amelyet ajkaim összeérintésével dolgoztam szét. Elégedetten meredtem a tükörbe, majd magamra öltöttem a polcon várakozó összeállításomat. Mivel már jó ideje nem dolgoztam, és ma úgyis csak strandolni készültünk, megpróbáltam a lehető legnyáriasabb, és színesebb göncöket választani Hail bőröndjéből, mert hála a démonoknál töltött néhány napnak, nekem nem volt semmilyen holmim, és a menekülés közben sem tudtunk visszamenni a new yorki lakásomba néhány ruháért. Így egyelőre Hailey-től kunyiztam minden reggel, de elhatároztam, hogy Miamiban majd beszerzek néhány darabot, így csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy leléphessek hitelkártyám társaságában. A választásom végül egy fekete-fehér azték mintás haspólóra, egy magasított derekú rövidnadrágra és egy fekete bakancsra esett. Szettemet egy trendi napszemüveggel koronáztam meg, amelyet egy utcai árustól vettem valahol Hilton Headen.
 A szemüveget a hajamba csúsztatva tártam ki a fürdőszoba ajtaját, ahonnan egyenesen a hálószobába láttam. Mivel csak egy ágyunk volt, plusz egy kanapé, úgy osztottuk el, hogy míg Herbert aludhat a kanapén, mi Hailel osztozkodunk a francia ágyon. Herbert a fal felé fordulva szuszogott, míg Hailey már nagyban kutakodott valami után a bőröndjében, ezáltal a háta mögé dobva a felesleges dolgokat. Kérdőn néztem a fiatal lányt, ahogy egyik darabot, a másik után hajítja a háta mögé, válogatás nélkül.
- Segíthetek? – törtem meg végül a csendet, mire ijedten fordult hátra. Miután látta, hogy csak én szóltam hozzá, nyugodtan kifújta a levegőt, majd gondterhelt ábrázatot varázsolt arcára.
- Nem találom a rózsaszín rövid nadrágomat – suttogta halkan, nehogy Herbert felébredjen a kis beszélgetésünkre. Tekintetével továbbra is a bőröndjét fürkészte, hátha ott rejtőzik az egyik ruhadarab alatt a pink sort.
- Ó – húztam el a számat, majd letelepedtem mellé a földre törökülésben.
- Figyelj, Chloe – állt meg egy pillanatra a kereséssel, majd szembe fordult velem, tekinteteit pedig mélyen az enyémbe fúrta. – Láttam, ahogy csókolóztál Herberttel.
- Hát – vörösödtem el. Bár a csók tényleg fergetegesre sikerült, életem talán egyik legjobb csókjaihoz is felért, mégis tragikus vége szakadt, amikor Herbert furcsa arckifejezéssel arrébb lökött, majd se szó, se beszéd megragadva két bőröndöt beviharzott a szállodába, utána pedig több napig nem szólt hozzám, és csak utána is olyankor beszélt velem, ha muszáj volt. – Valóban, de igazából nem számított semmit az egész. Csak a pillanat hevében történt az egész, sőt igazából az én hibám volt, mert utána láthattad is mennyire feszült volt körülöttünk a légkör, Herbert pedig messzire elkerült engem. Úgyhogy nem sikerült valami jól ez a random csókolózás, főleg, hogy ettől mintha még titkolózósabbá vált volna Herbert. Eddig sem tudtam túl sokat róla, pláne a múltjáról, most viszont mintha még zárkózottabbá vált volna…
- Igazából nem számít. Csak kíváncsi voltam arra, hogy jól láttam-e, és, hogy történt e köztetek valami olyan, ami magyarázatot adna, Herbert furcsa viselkedésére.
- Mit értesz furcsa alatt? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn, mire Hail kínos nevetésben tört ki. Tudott valamit, amit én nem. Ez pedig elszomorított. Mi lehet az a nagy hadititok, amit senki nem szeretne az orromra kötni? A démonokkal kapcsolatos? Vagy Joshal? Hirtelen elfelejtettem, hogy a kettőt már egy kalap alá kell venni, így csak a másodperc töredékéig szomorúság futott végig az arcomon.
- Titok… - naná, hogy titok! Mit is képzeltem volna. Ezután egy egyszerű, ámbár hihető hazugsággal kimentettem magam a további társalgások alól, főleg, hogy semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy továbbra is folyamatosan a „titok”, „hadititok” szavakat keljen hallanom szobatársaimtól. Miután bezáródott mögöttem a szoba ajtaja, dühösen fújtatva indultam el a lift felé, fejemben a lehető legingerültebb gondolatokkal. Legszívesebben felpofoztam volna mindkettőjüket a folyamatos titkolózásért. Valamit titkolnak előttem Herbert múltjából, de egyelőre nem jöttem rá, hogy mi lehet az a súlyos titok, ami miatt semmi féle kapcsolatot nem alakíthatok ki Herbert és köztem. Nem érhetek hozzá, nem szólhatok hozzá, nem kérdezhetem a múltjáról… Valószínűleg ha megkérdezném, hogy mi volt a jele az óvodában, az is „hadititok”-nak számítana. A folyosó végére érve sietősen megnyomtam a lefelé mutató gombot a lift mellett, majd kisebb várakozás után, feltárultak előttem a lift ajtók. A liftben csupán egy vörös hajú, negyvenes évei közepén járó nő volt. Illedelmesen köszöntem, majd beszálltam mellé a liftbe. Bár kívülről megpróbáltam a békés, barátaival utazó turista látványát kelteni, belülről mégis fortyogtam. A nő elég magas volt, amelyhez csontos, és vékony test dukált. Vörös fürtjeit kontyba tűzte a feje tetején, így a lehető legkomolyabb ábrázatot magára öltve, amelyhez kiválóan passzolt sötétkék blézere, és magas sarkú cipője. Amikor észrevette, hogy nézem, zavartan rám mosolygott, majd megnyomta a földszint gombot, és szép lassan bezáródott előttünk a fém ajtó.
 A számok a digitális kijelzőn egyre gyorsan csökkentek, míg a harmadik emelet környékén a lift váratlanul megállt. Riadtan kaptam fel a fejem, amikor a lift lámpája szikrázni kezdett, majd szép lassan kialudt, mi meg ott ragadtunk valahol a negyedik és harmadik emelet között. Ijedten léptem a gombok felé, hátha valamelyik gomb megnyomásával újra mozgásra bírhatom a liftet, de hiába. Végső elkeseredésemben gyorsan megnyomtam az arany csengőt ábrázoló gombot, de mikor megnyomtam, csak egy fényes villanást tapasztaltam, amely figyelmeztetett, hogy ha nem akarok áramütést szenvedni, nem próbálkozok tovább. Kétségbeesetten siettem az ajtó felé, amelyet ujjaimmal próbáltam szétfeszíteni, mindhiába. Légzésem egyre gyorsult, patakokban folyt rólam a víz. Kisebb klausztrofóbia kezdett eluralkodni rajtam, ezért megpróbáltam minél gyorsabban cselekedni. Minden erőmet beleadva próbáltam szétnyitni az egymásnak feszülő vasajtókat, de semmi nem segített. Végül végső elkeseredésemben hátamat a padlónak vetve foglaltam helyet a hideg kövön. A nő továbbra is ugyanott állt, azzal a különbséggel, hogy az árnyéka, mintha egy picit kisebbnek tűnt volna, de nem tudtam pontosan kivenni a gyér fényben. Reméltem, hogy ő tud arról, hogy hogyan juthatunk ki innen a lehető leggyorsabban. Mellkasom egyre gyorsabban emelkedett, és süllyedt, hajam már tiszta víz volt az izzadságtól. Térdeimet átkarolva próbáltam nyugtatni magam, de úgy tűnt, ha nem jutok ki innen minél gyorsabban, nem élem túl ezt a kisebb kalandot. Átkoztam a percet, amikor dühösen kiviharzottam a szobából, majd a lift felé vettem az irányt. Így visszatekintve már nem is voltam olyan mérges Haileyre, és Herbertre. Az a titkolózós dolog ehhez képest piti kis probléma volt. Tekintetemmel a nőt figyeltem, aki továbbra is ugyanolyan mereven állt egy helyben az ajtót figyelve. Már kezdtem azt hinni, hogy elaludt, amikor egy hirtelen mozdulattal megragadott a nyakamnál fogva, majd erőteljesen a falhoz nyomva lépett közelebb. Ujjai vasmarokként szorították a nyakamat, ezáltal folyamatosan köhögnöm kellett. Erős szorításától egyre inkább eluralkodott rajtam a légszomj, amelyre klausztrofóbiám is rá tett egy lapáttal. Tehetetlenül vergődve próbáltam szemügyre venni az alakot, aki most már meglehetősen alacsonyabbnak, és izmosabbnak hatott.
- Ki vagy te? – próbáltam folyamatosan köhögve kipréselni magamból e szavakat. Egyre inkább elgyengültem, éreztem, ahogy a testem szabályosan könyörög az oxigénért, amelyet nem kaphat meg az ujjak erős szorítása miatt. Végtagjaimmal az alak felé nyújtózkodva próbáltam kiszabadulni, de maradék erőm csak annyira futotta, hogy jobb lábammal sikerült középtájra rúgnom. A rúgás következtében az alakból egy öblös, férfihang szakadt ki, amely leginkább egy űzött vadéhoz hasonlított. Most már biztos voltam benne, hogy az előbbi, vörös hajú nő, csak egy olcsó kis álca volt, amelynek gondolkodás nélkül bedőltem. Alig lépek ki a szobából egyedül, máris egy alakváltó démonba futok, akinek legfőbb vágya, hogy megöljön. Hogy lehettem ilyen ostoba? Herbert ez alatt az egy hét alatt végig óvatos volt, én meg ezzel az egy húzásommal elrontottam mindent. Mindezt egy jelentéktelen kis sértődés miatt, melynek hála egy démon fojtogat a teljesen sötét, és kiszámíthatatlan liftben. A rúgásom ezek szerint ágyéktájon érhetett célba, mert a szitkozódó férfi szorítása egy pillanatra meglazult, így utolsó erőmmel kiszabadítottam magam a szorításából. Bár nem láttam semmit a sötétben, mégis próbáltam a lehető legmesszebb helyezkedni támadómtól.
- Gyere elő! – követelte hisztérikusan. Ismerős volt ez a hang. Túlságosan is ismerős. Nem, az nem lehet!
A lift fényei amilyen hirtelen, olyan gyorsan tértek vissza, majd a felvonó szép lassan folytatta útját. Meglepett a hirtelen megjavulása a liftnek, de egy cseppet sem készültem firtatni az egészet. A lényeg az, hogy megmenekültem, és, hogy valószínűleg soha többé nem fogok liftbe szállni. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, majd a lámpák oltalmában az alak arcára emeltem a tekintetemet. Reméltem, hogy tévedek fojtogatóm kilétével kapcsolatban, de tévedtem. A zöld szempár mérgesen, és halálomra éhezve meredt rám…
 
 
 

1 megjegyzés: