28. fejezet

Sziasztok!

Őszintén sajnálom, hogy az utóbbi időben nem tudtam részt hozni, de úgy tűnik nyáron még elfoglaltabb vagyok, mint iskola időben... Az utóbbi egy hónapban két táborban is voltam, szülinapom is volt, így egy ideig azzal is el voltam foglalva, valamint a nagyszüleimnél voltam egy hetet, ahol nem volt számítógép, így ott sem tudtam semmit írni. Előre is bocsánat a rész miatt, mert ez most tényleg nem lett valami izgalmas, de ígérem, hogy a következővel majd ismét beindul a sztori. :) Remélem még nem felejtettetek teljesen el! Jó olvasást!

little star

__________________________________________________________________________________

28.fejezet

Ezután csend borult az autóra. Hailey fejét az ablaküvegnek támasztva pihent, míg Herbert ujjaival görcsösen szorítva a kormányt a végeláthatatlan útra meredt. Bár normális esetben unatkoznék, most mégis jól esett a monoton táj bámulása. Az autó szélsebesen süvített az autópályán, ügyesen manőverezve a fáradt kamionosok között. Nagyot sóhajtottam, mire Herbert azonnal felkapta a fejét.

- Ne aggódj Chloe, néhány óra, és elérjük Hilton Headet, ahol majd kerítünk valami szállást… - próbált megnyugtatni. Szőke fürtjei szanaszét álltak ezzel kissé szexis keretet alkotva gyönyörű, átható kék tekinteteinek. Ha éppen nem gyötört volna lelki bánat Josh miatt, tuti, hogy rástartoltam volna.

- Én nem is aggódom, csak tudod… - lopva a mellettem ülő Haileyre néztem, aki időközben már az igazak álmát aludta. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Végre van esélyem nyíltan, és őszintén beszélni Herberttel, anélkül, hogy éppen menekülnénk, vagy más is a társaságunkban van. – Kérdezhetek valamit?

- Persze – vetette oda, miközben letért az egyik kijáratnál. Látszott rajta, hogy továbbra is nagyon koncentrál a vezetésre, hogy még véletlenül se történjen semmi baleset velünk.

- Ki vagy te valójában? Szociális munkás? Nyomozó? – vágtam bele a közepébe. Láttam rajta, hogy egy pillanatra ledermedt, majd kínos nevetésben tört ki. Tudom, nem volt túl illendő elsőre ilyen közvetlennek lenni, főleg ha az ember eddigi életéről van szó, de mégis csak tudnom kell, hogy kinek köszönhetem az életemet. Hogy ki az, aki már több ízben is kimentett a halál torkából. Nem áltathatom magam azzal örökké, hogy a helyes Herbert tette, mert egy idő után már senki nem fog nekem hinni, mert igazság szerint nekem se volt több információm, mint nekik. Bátran álltam a tekintetét a visszapillantó tükrön keresztül. Kizárt, hogy megadjam magam.

- Legyen elég annyi, hogy fontos nekem az, hogy túléld ezt az egészet… - felelte szűkszavúan.

- Pontosan mi is az az egész, amiről beszélsz? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn.

- Chloe, meg kell értened, nem mondhatok többet. Csak akkor ha eljön az ideje… - fejezte be sejtelmesen. Szememet forgatva dőltem hátra az ülésben, fejemben kavargó cseppet sem békés gondolataimmal.

- Csak egy dolgot! Mondj valamit magadról! Könyörgök – hajoltam előre, hogy a szemébe nézhessek. Egy pillanatra láttam rajta, hogy meginog, és, hogy kezdek sikerrel járni, de ez csak a másodperc töredékéig tartott.

- Láttál olyan filmeket, amelyekben FBI ügynökök vannak? – kérdezte.

- Néhányat… - igazából sosem kedveltem az ilyen témájú filmeket, az egész a lövöldözős jelenetek köré épül. Azok meg nem keltik fel túlzottan az érdeklődésemet. Apa viszont imádta az ilyen filmeket. Mindig ezek mentek a tévében, ha anyám nem volt otthon. Emlékszem alig lehettem öt éves, amikor mutatott egy ilyen filmet. Csak kettesben néztük. Egymás karjaiban. Egy pillanatra összeszorult a szívem az emlék felidézésének hatására, de aztán gyorsan észbe kaptam, hogy éppen Herberttel vitatkozok.

- Akkor azt is tudod, hogy vannak hadi titkok, amelyeket még az életed árán is meg kell őrizned. Na, ez egy olyan. – magyarázta, majd intett, hogy lezárja a témát, és befordult egy hosszú hídra, amely Hilton Head szigetére vezet. Ezután már nem próbáltam firtatni a dolgot. Láttam rajta, hogy érzékeny pontra tapintottam, így inkább hagytam az egészet. Nem erőltethetem, hogy mondja el az igazat, főleg azok után nem, hogy ennyivel tartozok neki. Az út további része hangtalanul telt, míg le nem fékeztünk egy nagy, szállodának tűnő épület előtt. Nagyot ásítva kászálódtam ki az autóból, majd megkerülve a kocsit, kitártam Hailey ajtaját, és finoman bökdösve a vállát próbáltam felébreszteni.

- Jó reggelt, álomszuszék! – köszöntöttem, amikor végre magához tért. Nagyokat nyújtózkodva szállt ki a kocsiból, majd erőtlenül bevágta maga mögött az ajtót. A nap már lenyugvóban volt, az emberek szép lassan szállingóztak vissza a strandokról. Mindegyikük vállán strandtáska pihent, hajukat néhányuk törülközőbe csavarta, de akadt olyan is, aki a nap utolsó sugaraiban bízva, kiengedte sótól csimbókos, vizes haját. Mit meg adnék azért, ha én is a tengerparton tölthettem volna a napomat hozzájuk hasonlóan! Ehelyett majdnem kivégeztek a démonok főhadiszállásán, aztán több órát száguldottam az országúton egy feszült hangulatú autóban. Nagyot sóhajtottam. A fáradtság szép lassan eluralkodott rajtam, így nagyot ásítva fordultam utastársaim felé, hogy megkérdezzem, hogy most mi lesz.

- Én elmegyek szobát szerezni – mutatott Hail a mediterrán stílusú építményre, amely bár giccsesnek hatott az eddigi szállodákhoz képest, amelyekben valaha is voltam, mégsem volt az előkelőbb vendégek kedvence, így ilyen házias érzést nyújtott – ti pedig kipakoljátok a csomagokat, és kerestek valami kajáldát.

Magabiztosan indult az automatikus ajtó felé. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy öt perce még lábait felhúzva bóbiskolt az autóban. Herberttel jelentőségteljes pillantást váltottunk, majd megvonva vállainkat elindultunk a csomagtartó felé. Hail alakja pedig szép lassan eltűnt a hazaérkezők gyűrűjében. Mindketten egyszerre nyúltunk a gomb felé, amely felnyitja a csomagtartót, így ujjaink egy pillanatra egymáshoz értek. Hirtelen rántottam vissza a kezem, amikor Herbert bársonyos bőre az enyémet súrolta. Bár nem láttam magamat, biztos voltam benne, hogy teljesen elpirultam. Bármennyire is tetszett Herbert, és bármennyire is facér voltam, amely kissé bonyolultabb, mint más szingli nők esetében, mégsem szerettem volna, ha bármi lett volna köztünk. Herbert túl titokzatos ehhez. Egyébként is, az elmúlt néhány nap eseményei elég rendesen kikészítettek, kezdve azzal, hogy Josh miatt elhurcoltak az Alvilágba, ahol aztán egy ágyhoz kötözve tengettem napjaimat, folyamatos rettegésben élve, míg nem legnagyobb félelmem valóra is vált. Miután megerőszakolásom által Josh tudtomra adta, hogy irántam érzett érzései soha nem voltak valósak, teljesen összetörtem, így egy kis ideig örültem is annak, hogy végre vége ennek az egésznek, és bár az egyetlen olyan ember keze által haltam volna meg, akit tényleg szerettem, mégis vártam szenvedéseim végét. Ha valaha is eszembe jut néhány közös élményeinkből, mindegyik távoli emléknek tűnik. Ridegnek, mintha meg sem történt volna.

-Nyugodtan nyisd ki – mosolyogtam Herbertre, de ez inkább vicsorgásnak hatott. Bármennyire is kedveltem őt, mégsem ismertem elég jól ahhoz, hogy ugyanúgy vakon megbízzak benne, mint Joshban. Herbert izmos karjai megfeszültek, amikor erőteljesen benyomta a gombot, majd felengedte a tetőt. Sokáig csendben néztem, ahogy pakolja ki a csomagokat. Bár tudtam, hogy nagy bunkóság, mégsem volt erőm ahhoz, hogy segítsek, így Herbert izmainak vizslatásával foglaltam le magam. Egyik csomagot húzta ki a másik után, amikor véletlen egy rossz bőrönd kihúzásával, minden kiborult a csomagtartóból. Iszonyatos gyorsasággal hajoltam le a bőröndökért, míg ő ugyanígy tett. Mikor felegyenesedtünk, tekinteteink találkoztak. Arcunk alig volt néhány centire a másikétól, érezhettem forró leheletét az arcomon. Tudtam, hogy nem helyes. Tudtam, hogy meg fogom bánni. Mégis megcsókoltam…