27.fejezet

Sziasztok!

Mint ígértem, most már sűrűbben fogom hozni a részeket. Ez most igazából egy olyan kis semmilyen, idilli rész lett, amiből megtudhattok egyet s mást Chloe múltjából. Remélem tetszeni fog, és ne feledjetek nyomot hagyni magatok után! Jó olvasást! :)

little star

_____________________________________________________________________________________

27.fejezet

Friss rózsa illat lengte be a levegőt. Elmosolyodtam az ismerős illatra. Emlékszem, még a beavatásom idején egyszer felvittek a Mennybe, hogy onnan láthassam, hogy miért is olyan fontos az angyalok munkája. Akkor még naiv, és tudatlan voltam, legfőkébben kissé buta is, aki akkor még nem tudta felfogni az angyalság árnyoldalait. Én hülye elvállaltam a világ megváltásának feladatát, amely eleinte jól eső érzéssel töltött el, igazi szuperhősnek érezhettem magam. De később, miután a démonok egyre inkább megerősödtek, már nem csak a naplementében való repülés volt az egyetlen elfoglaltságom. Az egyre sűrűbb démon támadások teljesen felbolygatták az életemet. Nem jutott időm a családra, a barátokra, az iskolára… Az élet egyik legszebb időszakát démonöldöklésre pazaroltam, a velem egykorú lányok pedig pasiztak, buliztak, és szórakoztak. Én meg minden nap démon vértől fröcsögő ruhában tértem haza, karcolássokkal a bőrömön. Ilyenkor már csak arra volt erőm, hogy beálljak a zuhany alá, és magamra folyassam a forró vizet, amely megszabadított a bűzlő, zöldes folyadéktól, amely egy idő után szabályosan beleivódott a bőrömbe, és az illatom részévé vált. Még emlékszem a mennyországra. Minden fehér, és fényes volt, a levegőt ezernyi virág illata töltötte meg. Rég halott emberek sétálgattak egymás mellett, mintha még mindig élnének, holott az élet puszta utánzatában tengették mindennapjaikat. Akkor éreztem igazán, hogy jól döntöttem akkor, amikor Patricia megkeresett azzal, hogy nincs-e kedvem beállni az angyalok közé. Azóta ez megváltozott. Szívesen arcon csapnám magam, hogy miért is voltam olyan tapasztalatlan, hogy igent mondjak egy teljesen idegen nőszemélynek, aki az ajtómban állva közölte velem, hogy különleges képességeim vannak, és, hogy az akaratomra bazi nagy tollas szárnyak pattannak elő a hátamból. Így visszagondolva nem értem, hogy miért nem csaptam rá az ajtót, és éltem tovább a megszokott, tökéletes életemet. Persze, felemelő érzés volt nap mint nap ember életeket menteni, de talán könnyebb lett volna az életem a plusz melók nélkül. Lehet, hogy már lenne egy szerető férjem, aki mindenben támogatna, és talán első gyermekemet hordozhatnám a szívem alatt. De nem. Másként döntöttem, és ennek viselnem kell a következményeit.

Hirtelen pattantak fel a szemeim. Hisz ez lehetetlen! Még mindig élek! Mélyen magamba szívtam a levegőt, amelyet azt hittem, soha többé nem érezhetek a tüdőmben. Miután kiélvezkedtem magam, és elhittem, hogy nem haltam meg, még mindig élek, eszembe jutott a kivégzés. A tőr, amelyen kísértetiesen tükrözte vissza a rávetülő démoni fényt. Riadtan kaptam a szívemhez. Csak egy módon derülhet ki, hogy túléltem-e a végzetes szúrást. Óvatosan félre csúsztattam a vértől tocsogó fehér ruhámat, amelyet még a démonok adtak rám. Ott, ahol a szúrásnak kellett volna lennie, csupán egy apróbb karcolást véltem felfedezni. Akkor viszont mitől lett csupa vér a ruhám? Hirtelen kaptam fel a fejem. Mégis hol a csudában lehetek? Valószínűleg egy csomagtartóban lehetek, hisz éreztem, ahogyan a jármű iszonyatos sebességgel száguld előre valami nem túl egyenletes úton, ezáltal ide-oda csapódtam a csomagtartóban. Rajtam kívül csupán egy szál rózsa volt a csomagtárolóban. Ezek szerint innen származott az a jóleső rózsa illat, ami a Mennyre emlékeztetett. Óvatosan próbáltam felülni, hátha szemügyre tudom venni elrablóm, vagy megmentőm arcát. Fejemet az előttem lévő ülés fejtámlása mögé bújtatva próbáltam kikémlelni, hátha láthatok valamit. A kormány mögött egy meglehetősen fiatal férfi ült, szőke haja, és tengerkék szeme volt. Ralph Lauren márkájú inget viselt, amely tovább tökéletesítette már így is felsőbbrendű látványát.

-Herbert – szaladt ki a számon hirtelen, amikor felismertem a fiút. Az a Herbert aki már több ízben is megmentett, de még mindig fogalmam sincs, hogy ki ő, és, hogy miért húzott ki folyton a csávából.

- Chloe! – fordult felém az anyós ülésről egy mosolygós lány. Aranybarna haja csimbókosan hullott vállára, ebből arra következtettem, hogy egy esetleges démon háború tehette ezt vele. Tengerkék szemei fáradtan, de vidámságot sugározva keresték tekintetemet. Hailey.

- Végre felébredtél! – fékezett le hirtelen Herbert, aminek következtében bevágtam a fejemet a fejtámlába. Ez egy hangos kacagást váltott ki Haileyből, akit azóta nem láttam, hogy közölnöm kellett vele, hogy igazából ő az angyalok közé tartozik. Emlékszem még, hogy Patriciának mennyire fontos volt ez a lány a varázsereje miatt, ezért küldött engem, hogy majd kiképezzem, és fejlesszem a mágnesesség erejét. Ezután persze minden teljesen másként alakul. Mindketten kiszálltak a kocsiból, majd kitárták előttem a csomagtartó ajtaját. Kissé kábán kikecmerektem, mire ők gyorsan megragadtak a vállamnál fogva, és beültettek az egyik hátsó ülésre. Amíg Hailey bekötött, és megpróbálta elrendezni egyelőre még kissé ernyedt végtagjaimat, Herbert lecsukta a csomagtartó fedelét, majd bevágta magát a kormány mögé, majd intett Haileynek, hogy ő is gyorsan szálljon be, hogy tovább tudjunk indulni.

- Ezt…ezt mégis mire véljem? – próbáltam kinyögni a kérdést, mire Hailey azonnal nyitotta is a száját, hogy válaszoljon.

- Nos, miután elmentél, és nagyjából elhitetted velem, hogy angyal vagyok, elmentem a találka helyünkre. De te nem voltál ott. Már éppen indultam volna haza, amikor megjelent Herbert, és elmondta, hogy mi az oka annak, hogy nem vagy a megbeszélt helyen. Ezután meghívott egy kávéra, miközben elmesélt mindent töviről hegyire az angyalokról. Tudom, elsőre nem tűnhet túl jó jelnek ha szó nélkül megbízok egy idegenben, de Herbert csak úgy árasztotta magából a jóságot, és…

- Hail, ha lehet, térjünk rá a lényegre – szakította félbe a fiú a kissé túlbuzgó lányt, majd elfordította a slusszkulcsot, és lenyomta a gázpedált, amelynek segítségével tovább haladtunk a teljesen kihalt úton.

- Egy picit elragadtatattam magam – szabadkozott, majd folytatta – Hol is tartottam? Megpróbálom dióhéjban elmondani. Herbert el kezdett tanítgatni, így egyre jobban fejlődött az erőm, ezzel együtt nőtt bennem az angyal énem. Végül pár héttel ezelőtt Patricia teljes értékű angyalnak nevezett ki, és azóta öldöklöm a démonokat. Így sikerült megmentenünk téged. Na, és persze Herbert varázsereje sem elhanyagolható elem ebben a kis mentőakcióban…

- Várj! – szakítottam egy picit meg a gondolatmenetét – Ti ketten komolyan betörtetek a démonok központjába, amely főleg most, a kivégzésem alkalmával nyüzsgött a démonoktól, és volt akkora erőtök, hogy Eron szeme láttára megmentsetek engem?

- Ez igazából nem teljesen így történt, tudod, Chloe azért mi sem vagyunk teljesen eszementek. Felvettük két démon szolga alakját, akikként végig tudtuk kísérni az eseményeket, így megmentve téged is. Na, és most, hogy megmentettünk…

- Hova megyünk? – tettem fel a már réóta foglalkoztató kérdést. Csak utána eszméltem rá, hogy másodszorra is udvariatlanul félbeszakítottam Hailey-t, akit látszatra ez egy cseppet sem zavart.

- Úgy gondoltuk, hogy folytatjuk az utatokat Joshal, így most Miami felé tartunk, a lehető legmesszebbre kerülve New Yorktól. Persze ami autós távokon belül van. – világosított fel Herbert. Ezek szerint Miamiba tartunk. A szülővárosomba. Már nagyon régen nem jártam ott. A szüleim hat éves koromban elváltak, így én anyával New Yorkba költöztem, apa meg itt maradt Floridában. Azóta sem hallottam róla semmit. Egyszer küldött egy szülinapi lapot, a születésnapom után három hónappal, de ezt leszámítva nem adott magáról semmi életjelet. Mióta megtudtam, hogy angyal vagyok, és, hogy anya nem az, egyre többet gondolok arra, hogy valószínűleg apám miatt lettem az, aki. Így adódott, hogy anyámnak tele lett a hócipője apámmal, majd egy szép nyári reggelen elhajtottunk a Range Rover-rel, magunk mögött hagyva a tengerparti nyaralót, amihez annyi szép emlék kötött. Most már biztos lehetek benne, hogy nem apám folytonos kocsmába járása miatt adta be anya a kulcsot. Hanem amiatt, hogy apa angyal volt, ezzel rendesen felbolygatva a családunk életét. Hirtelen összeszorul a szívem. Az angyal lét bármennyire is csodálatos, mégis könnyen szétszakíthat családokat. A folytonos munkák, a veszély, ami az angyalsággal jár… Egy halandó ember nem tudja ép ésszel felfogni, így inkább feladja, és elmenekül, mielőtt rajta is eluralkodik az az őrültség, amelynek az angyalságot hiszi. És most, talán, hogy ismét Miamiba tartok, esélyem van látni apát, anélkül, hogy anyám hozzávágna egy tányért.

- Chloe! Chloe! – integet előttem Hailey, mintha valami holdkóros lennék.

- Bocsánat, csak egy kicsit elbambultam… Még új nekem ez az egész… Mármint, hogy nem haltam meg.

- Csak éppen azt magyaráztam, hogy már annyira várom, hogy megérkezzünk Floridába! A Daytona Beach, a sok vidámpark…

Emlékszem, hogy hat éves koromban, nem sokkal a válás előtt, a szüleim elvittek az orlandói Disneyworld-be. Még nagyon kicsi voltam, és az életem értelmei a hercegnők voltak.

A két nap alatt, ameddig a park mesebeli utcácskáit jártuk, végig ugyanaz a nagyon meleg, tüll Csipkerózsika ruha volt rajtam, amelyet borsós árért vett anya a boltban, miközben apával a Hófehérke vasúton ültem. Azóta nem jártam ott. Miután elváltak a szüleim, teljesen magamba fordultam, így a vicces, aranyos Disney mesék helyett elkezdtem szomorú hangulatú könyveket olvasni, és napokig bezárkózni a szobámba.

-Én nem kifejezetten szeretem a vidámparkokat… - jegyeztem meg kurtán, majd inkább kimeredtem az ablakon, és az utat figyeltem.

- Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hogy nem lehet azokat szeretni! Hahó, Disneyworld, Universal Studios! A legjobb helyek a világon… - próbált meggyőzni Hailey, de én csak szomorúan lebigyesztettem a számat.

- Hail, szerintem nem kéne még ezzel terhelni… Tudod, hogy még pihennie kell… - állította le Herbert a lányt. Hálás mosollyal meredtem a visszapillantótükörbe, ahol egy pillanatra találkozott a tekintetünk…