2013. szeptember 28., szombat

Trailer

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm szerecsendiónak az oldal trailerjét! Nekem nagyon tetszik!


6. fejezet

Sziasztok!

Köszönöm szépen a több mint 430 látogatót! Nagyon jól esik, hogy ennyien látogatjátok a blogot! Meghoztam a hatodik részt is, bár ez most egy kissé szerintem béna lett, és rövid, de azért remélem tetszeni fog!

_________________________________________________________________________________

6. fejezet

Pár nappal később, már senki nem foglalkozott az esettel. Minden visszatért a normális kerékvágásba, mintha az a kis csók, meg sem történt volna. Bár az elején nagy balhé volt belőle, meg egy csomó angyal fel volt háborodva, és egy ideig hozzám sem szóltak, ma már senkit nem izgatott ez az incidens. Bár Lenanak sikerült meglógnia, mégis már forró nyomon járnak az ügyre állított angyalok, íhy hamarosan ő fog abban a cellában sínylődni, és nem én. Mindig, amikor ez a téma szóba kerül, látom Patricián, hogy erős próbál lenni, de mégsem könnyű a saját testvéredet börtönbe küldeni. Miután Josh és én, mondhatni kibékültünk, elintéztem, hogy ismét szabad legyen, így Patricia, és a Tanács kénytelen-kelletlen, de elengedte a fiút. Bár még csak egy hét telt el azóta, mégis több évnek tűnik, hiszen azóta mennyi minden változott! Először is, előléptettek a munkahelyemen, elmentem Tamiaval vásárolgatni, és sikerült vásárolnom magamnak egy új laptopot, és cipős szekrényt! Hailey pedig az előbb hívott, hogy már a roncs telepen vár rám, én pedig éppen a rozsdás kacatokat rejtő terület felé gyalogoltam. Ma éppen egy fehér, rojtos ruhát, és egy barna bőrdzsekit viseltem, amihez tökéletes választásnak tartom a barna bokacsizmát. Mivel a rohanás közepette sikerült szerintem egy életre megutálni a magas sarkút, ezért váltottam a cipőimet illetően. Kezemben a Starbucks-ból vásárolt Very Berry Hibiscussal meneteltem az utcán, miközben az italból szürcsölgettem.
 Hamarosan elhagytam a város gazdag negyedét, így hát kissé megszaporáztam a lépteimet. Szinte már éreztem a fekete bőrűek égető tekintetét miközben engem fürkésznek, és csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy leüthessenek, és megszerezzék a pénzemet. Zavaromban összehúztam magamon a bőrdzsekit, és jó erősen megmarkoltam a táskámat, amely a pénztárcámat és a telefonomat rejtette. Néha, néha elszáguldott mellettem egy kisebb autó, de az utca még így is csöndes volt. Túl csöndes. Láttam a szemem sarkából az utánam eredő férfiakat, akik remélem, a pénzemnél többet nem akarnak tőlem. Szerintem most már az egész külváros követett, mint ha én lennék valami tüntetés vezetője. Éreztem a zsigereimben, hogy ennek nem lesz jó vége, így hát egy pillanatra megálltam, majd behunytam a szemem. Mikor megfordultam a tengelyem körül, egy egész had hajléktalan állt mögöttem. Rémültem kaptam a szívemhez, majd elkezdtem rohanni, vissza a ,,civilizált” környék felé. Közben a szívem a torkomban dobogott, és gyorsan próbáltam egy sms-t dobni Hailey-nek, hogy ma nem jön össze a találka. Ebből ez lett:
,,Drága Hile!
Sajnom, hagy mö nem todukn talalkozní. Majd méskor. Üsv, Chloe”
Remélem, azért felfogja, hogy mit akartam mondani. Gyorsan visszacsúsztattam a telefont a táskámba, majd miután már a Rockefeller center előtt álltam, kifújtam, magam és elindítottam az időt. Az óriási zászlók között most is turisták csoportjai tekeregtek, a környező souvenir boltok dugig voltak. Minden egyes ember egy I love NY-s pólóval hagyta el a terepet, vagy egy Szabadságszobros hógömbel, esetleg nyakláncokkal, tolakkal felszerelkezve.
Mikor hazaértem, ledobtam magam az étkező asztalhoz, és magamhoz vettem az új laptopomat. Már volt is egy ötletem, hogy milyen cikket fogok írni. ,,Melyik az a hely New Yorkban, ahova soha ne tedd be a lábad.” vagy „Ahol a biztos frász vár” címmel. Felnyitottam a gépezet tetejét, majd először megnyitottam az e-mailjeimet. 2 a Facebooktól, egy Patriciatol, és egy a főnökömtől. Gyorsan megnyitottam a Patriciától érkezett levelet.
„Chloe, baj van! Hailey-t elrabolták, amikor rád várt a roncstelepen! Nem tudjuk ki volt az, nincsen semmilyen információnk a tettest illetően. De abban biztosak vagyunk, hogy az emberrabló tudta, hogy Hailey ott fog tartózkodni a megbeszélt időpontban. Nem tudsz valamit?”
Teljesen letaglózott a hír. Hiszen senki más nem tudott erről csak Hailey és én. Én legalábbis nem mondtam el senkinek. Vagy várjunk csak! A felismerés mély sebet ütött a lelkemen. Hiszen én panaszoltam el ezt… JOSHNAK! Fájdalmamban összeroskadtam. Ilyen csúnyán átvert volna? Kiadta az információkat az angyalok legnagyobb ellenségének, az alvilágot vezető Eronnak? Kék szememből szép lassan könnyek szivárogtak, amelyek egyre gyorsabban követték egymást. 
Remegő kézzel nyúltam zsebkendő felé, amellyel letörölhettem a könnyeimet, amelyekben minden benne volt. A forró csókok a cellában, a bizalom, és a szeretet. És minden fájdalom. Rázkódó vállal borultam az asztalra. Szóval ez is csak egy trükk volt? Josh direkt arra utazott, hogy összetörje a szívemet, és a bizalmamba férkőzzen? Ki akart húzni belőlem pár információt, amelyet tovább adhat majd Eronnak? Csak erre vagyok jó? Könnyeimmel eláztattam a zsebkendőt. A fájdalom, és a seb a lelkemben egyre inkább tágult. Én hülye! Hogy tudtam bedőlni a gyönyörű zöld szemének, és a megható sztorijainak? Csak arra kellettem, hogy… Újabb síró roham kerített hatalmába, miközben agyamban lepörögtek előttem az események. Így átvert! Dühöm és szomorúságom keveredett a könnyeimben. Bár mérges voltam Joshra, és iszonyatosan szerelmes, mégis tudtam, hogy meg kell akadályoznom Hailey elrablását. Ki tudja Eron mit csinál vele az alvilágban? Így hát döntő lépésre szántam el magam. Behunytam a sírástól feldagadt szemem, és teljes erőmmel az idő visszaforgatására gondoltam.

- Chloe, kérlek, megmondanád, hogy mit csinálok rosszul? Én amióta megláttalak, próbáltam veled flörtölni, de látom te is olyan, vagy mint a vérszerinti szüleim. – mondta indulatosan, Josh, akivel ismét a cellában álltunk, mint egy hete. Majd közelebb lépett hozzám, és ajkaival az enyém felé közelített. Arcomon még mindig patakokban folytak a könnyeim.
- Te disznó! – üvöltöttem a képébe egy újabb síróroham előtt, majd megpofoztam a fiút.
- Tessék? Chloe, mi ütött beléd? – kérdezte meglepődötten.
- Igen. Igen, ez egy tökéletes kérdés! Mi ütött belém, hogy megbíztam egy ilyen alakban, mint te? – mondtam, miközben arcomon patakokban folytak a könnyek. A múltbéli Josh viszont nem értette, hogy miért sírok.
- Ezt most miért mondod? – ölelt át a szemétláda. Dühösen rácsaptam a kezére, majd elindultam a fal felé. – Hova mész?
- Mindegy, csak el tőled, te… Szemét!
- Nem értem miért csinálod ezt Chloe. De tényleg. Elmondanád, hogy miért vagyok disznó és szemét?
- Ó, tudom, hogy csak információk kellenek ahhoz, hogy bevágódj Eronnál. Úgy tűnik az előbbi megható sztorid csak álca volt mi? Egy másik jövőben kijutattalak a börtönből. De ebben soha! – ordítottam remegő hangon.
- Chloe, megszállt egy szellem? – haha! Nagyon vicces! Bár normális esetben lehet, hogy röhögtem volna, de most csak még jobban feldühített a tudat, hogy Josh nem vesz komolyan.
- Te hazug disznó! Itt elvarázsolsz a csókjaiddal, meg a poénjaiddal, pedig csak megy hazug… - de nem tudtam befejezni, mert rám tört egy újabb síró roham.
- De hiszen még meg sem csókoltalak! – kelt ki magából most már ő is, majd elém lépett.
- Még szerencse… - fújtattam mérgesen.
- Én tényleg nem tudom, mi van veled! Egyik pillanatban, még szeretsz. Aztán…
- Honnan tudod, hogy szeretlek? Vagy, hogy valaha is szerettelek? Kopj le! Nem érdekelsz! Sikerült a jövőben teljesen összetörnöd a szívemet! – vágtam bele a mondandójába. Egy kissé fájt, hogy ő nem fog emlékezni a csókokra, és a beszélgetésünkre. Számára csak egy hisztis hárpia maradok, és nem élete szerelme.
- Chloe, én…
- Elintézem, hogy ebben a poros cellában rohadj meg! – jelentettem ki céltudatosan.
- Na, jó, én már elvesztettem a fonalat! Chloe, elárulnád, hogy mi folyik itt? – ragadta meg a karomat.
Nagyot sóhajtottam, majd kiöntöttem a szívemet. Ő türelmesen végig hallgatott, de természetesen a Hailey-s ügyet nem említettem. Figyelmesen meredt rám, és vigasztalóan megsimogatta a karomat, amikor egy újabb roham tört rám.
-Figyelj, nem tudom, hogy mit művelek a jövőben, de pillanatnyilag engem csak te érdekelsz! – csókolt meg. A csókja ugyanolyan volt, mint máskor. Óvatosan elengedtem magam, és visszacsókoltam. Nem sikerült beszólnom ennek a… Agyamból pillanatok alatt kitörlődtek a szitkok, amiket éppen rá akartam szórni. Mintha valaki megnyomta volna a delete gombot.
Mikor a tízedik csók után magamhoz tértem, leoldottam kezét a nyakamról, majd behunytam a szemem, és visszatértem az én időmbe. A többi dolog alakulását a múltbéli Chloe-ra bíztam. Remélem jól tettem, és ez a mocsok örökre mocsok marad a számomra, ha megcsókolt, ha nem!


2013. szeptember 27., péntek

NEM RÉSZ! 1. és 2. díjam

Sziasztok!

Nagyon-nagyon köszönöm Clove-nak és Rose-nak az első és másodikdíjamat! Nagyon örülök neki, és nagyon jól esik!


Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj 11 kérdésre!
3. Írj 11 kérdést!
4. Küld tovább 11 embernek!

Magamról:
1. Borzasztó az énekhangom!
2. Imádok olvasni, de inkább csak a fantasykat. (azért akadnak kivételek)
3. Az egyedüli étel amit eltudok készíteni, az a popcorn. :D 
4. Járok táncolni és úszni.
5. Nem szeretem ezeket az új krimi sorozatokat, inkább a régebbi, kissé enyhébbeket kedvelem.
6. Gerincferdülésem van.
7. A matekot gyűlölöm! GYŰŰŰŰŰLÖLÖM!
8. Kedvenc színem a lila.
9. Szeretnék egyszer eljutni Szingapúrba.
10. Németül és angolul tanulok, de nagyon szeretnék spanyolul tanulni.
11. Elég lassan gépelek, de mióta elkezdtem írni a sztorit, ez javult. :)

Clove kérdései:
1. Mi a kedvenc idézeted?
2. Szoktad e nézni a Szulejmánt? Ha igen, mi a véleményed róla?
3. Milyen színű a szobád ( vagy szobátok ha tesóval, uncsitesóval stb. vagy egy szobában) ?
4. Melyik lenne az az Aréna, amelyben a legnehezebben boldogulnál?
5. Vallásos vagy? Mit gondolsz (hiszel) Istenről és az (őr)angyalokról?
6. Szerinted melyik Éhezők Viadala szereplőre hasonlítassz leginkább belsőleg?
7. Ugyanez külsőleg?
8. Van e olyan blogger/bloggerina akivel chaten gmailen szoktál beszélgetni, tartani a kapcsolatot?
9. Hány centi vagy?
10. Szeretnél megtanulni repülni? (één igeeen)
11. Vilmos herceg vagy Harry herceg? (xD)


Válaszaim:
1. Őszintén megmondom, nincsen kedvenc idézetem. Annyira nem is érdekelnek az idézetek.
2. Igazából nem szoktam nézni ezt a sorozatot, csak néha-néha látok belőle pár részt, de annyira nem jó, hogy folyamatosan kövessem az eseményeket.
3. A szobámban egyedül vagyok, és három fal fehér, egy pedig lila.
4. Talán az, amelyik a Futótűzben van. Állandóan rettegnék, hogy melyik szörnyűség csap le rám. A legjobban annak örülnék, ha az lenne az Aréna, amelyik az első könyvben volt.
5. Meg vagyok kersztelve, de templomba csak mint turista járok többnyire. Nem mondom, hogy nem hiszek Istenben, meg az angyalokban, de annyira nem vagyok vallásos.
6. Hmmm... Talán Primre. 
7. Ez már egy kissé könyebb. :) Azt hiszem Katnissre.
8. Nem igazán, de remélem, hogy a jövőben majd igennel felelhetek erre a kérdésre. :)
9. 169 cm
10. Jó lenne. :) 
11. Egyik se. De ha nagyon muszáj, legyen Vilmos herceg. :)

Rose kérdései:
1. Mi a kedvenc filmed? 
2. Mióta foglalkozol az írással? 
3. Mi szokott megihletni egy történet elkezdésénél? 
4. Haragszol-e valakire? 
5. Van testvéred? 
6. Mit tennél, ha biztosan tudnád, hogy holnap eljön a világvége? 
7. Ki a kedvenc férfiszínészed? 
8. Milyen zenét hallgattál utoljára? 
9. Hány órát töltesz naponta technika előtt (kivéve mobiltelefon)?
10. Szerinted mi a boldogság? 
11. Hogy neveznéd el a kislányodat? 

Válaszaim:
1. A Kellékfeleség Adam Sandlerrel és Jennifer Anistonnal a főszerepben. :)
2. Háát, nem is tudom. Talán kis koromban kezdtem el meséket írni, de azok ilyen hercegnősek voltak. Talán komolyabban pár éve kezdtem el vele foglalkozni. :)
3. Este elalvás előtt, mindig kigondolom, hogy mi legyen a következő részben. Általában a jó kommentek, és a díjak ihletnek meg.
4. Néha a húgomra. De amúgy nincs bajom senkivel...
5. Van egy húgom, három év van köztünk. 
6. Ásnék egy földalatti bunkert, és levinnák egy csomó dolgot a túléléshez. :) De komolyan.
7. Nem tudom. Talán legyen Brad Pitt. 
8. One direction: One way or another
9. Kb 1-2 órát.
10. Hogyha a családommal vagy a barátaimmal lehetek, és eltöltünk együtt egy napot, nevetünk, fotókat nézünk... :)
11. Bella, Alíz, Emma... Most ezek a kedvenceim, de szerintem ez még változni fog.

Kérdéseim: 
1. Hány éves vagy?
2. Milyen szupererőt szeretnél?
3. Ki a példaképed?
4. Miért fogtál bele a blogolásba?
5. Milyen színű a szemed és a hajad?
6. New York, London vagy Párizs?
7. Kedvenc boltod?
8. Melyik blogokat olvasod rendszeresen?
9. Milyen tévéműsorokat, csatornákat nézel?
10. Melyik a kedvenc dalod?

2013. szeptember 26., csütörtök

NEM RÉSZ!

Sziasztok!

Légyszíves írjatok kommenteket a részekhez, vagy legalább pipáljatok, mert nagyon fontos lenne! Nagyon örülnék neki, és bármilyen kritikát szívesen várok, a sztorival kapcsolatban! Köszönöm a több mint 300 látogatót!

Jó olvasást!


2013. szeptember 24., kedd

5.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az 5.fejezetet, itt már egy picit több tér jut a kéát fiatal szerelmének. Remélem tetszeni fog, lécci KOMMENTELJETEK és PIPÁZZATOK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Jó olvasást!


_________________________________________________________________________________

5.fejezet




Miután kinyomtam a telefont, tudtam, hogy rögtön oda kell mennem! Így hát közöltem a taxissal a szándékomat, mg pedig, hogy inkább a Tanács házához vigyen. Mire ő bosszúsan felhorkantott, majd elindult a főút felé. Idegesen doboltam kezemmel az ablaküvegen, miközben a mellettünk elsuhanó biciklistákat néztem, akik ügyesen manővereztek az autók között. Észrevettem, hogy egy ideje egy helyben állunk, de csak akkor vettem észre, hogy éppen a New Yorki dugóban ragadtunk. Dudáló kocsik, és szitkozódó emberek hangját hallottam, amikor unalmamban lehúztam az ablakot. Az autónk csigalassúsággal haladt, tíz perc alatt alig tettünk meg tíz centit. Kezeimet össze-visszatördeltem, miközben szemeimmel folyamatosan az előttünk álló kocsikat fürkésztem. Ha ez így megy tovább, soha az életben nem érek oda a Tanács házához! Óvatosan megkocogtattam a taxis és köztem lévő üveget, majd amikor felriadt a bambulásából, kérdőn nézett rám, hogy mit szeretnék. Mély levegőt vettem, majd táskámból előkerestem a pénztárcámat, és egy húszdollárost nyújtottam át az üvegen lévő kis résen. A sofőr nem értette, hogy mit akarok, így hát mikor láttam értetlen tekintetét, kinyitottam a sárga taxi ajtót, és kiszálltam a nyolc sávos út közepén. A szívem a torkomban dobogott, miközben óvatosan próbáltam kikerülni az autókat. Néhány döbbent vezető és utas kísérte figyelemmel az akciómat. Már csak kettő sáv volt vissza. Már csak egy. Majd mikor felléptem a járdára, felsóhajtottam. Egy pillanatra megálltam, és kifújtam magam, a táskámat meg átvetettem a vállam fölött. A papírkupacot egy meglepődött járókelő kezébe nyomtam, majd amennyire magas sarkúban lehet, futásnak eredtem a járdán. Közben szememmel folyamatosan követtem az utcatáblákat, és a velem szembe jövő embereket. Mivel a tempóm egyre lassult, és letörött az egyik sarka a cipőmnek, így hát egyre kevésbé haladtam az Angyalok Tanácsa felé. Végül végső elhatározásra jutottam. Egy pillanatra megálltam, majd behunytam a szemem, és megpróbáltam megfagyasztani az időt. Mikor felnyitottam a szemem, az egész környéket mozdulatlanul találtam. Mélyen magamba szívtam a levegőt, majd elindultam tovább az utcán. Bár ez kissé nehézkesen ment, hála a féloldalas cipőmnek, hamarosan mégis elértem a 451-es utcát, ahol amint beléptem, megpillantottam a csoportunk tanácsházát. Igazából semmi extra nincs abban, ahogyan kinéz, csak egy átlagos téglaépület egy tűzlétrával. Mikor a zöld ajtó elé értem, lassan lenyomtam a rozsdás kilincset, és beléptem a lakóházba. Rögtön felszaladtam az előttem álló szépen kidolgozott, fa lépcsőn, amely New Yorkban igen ritka volt, és szememmel folyamatosan Patriciát és Lenát kerestem. Végül benyitottam a Tanács termébe, ahol a megdermedt Lenát találtam. Na, de Patricia hol volt? Idegesen körbepillantottam a teremben, de a portrékon kívül senki mást nem láttam. Mikor elindultam a kijárat felé, Lena hátulról megragadta a karomat, és maga felé fordított.
-Á! – üvöltöttem fel. Lena teljes életnagyságban állt előttem. Fekete haja kontyban volt összefogva, kék szeme egy szemüveg mögött rejtőzött. Csini, de kissé hivalkodó bőrruhát viselt, és szájával, mély kacajt hallatott.
- Szóval eljöttél megmenteni a nővéremet! Ha! Hallatlan! – mondta, miközben fekete karmait belevájta a bőrömbe. A karcolás helyén vörös vér buggyant ki, amely szép lassan végig folyt a karomon. A fájdalomtól felsikítottam, és próbáltam kiszabadulni a bilincsként rám kulcsolódó ujjak közül.
- Fáj mi? – kérdezte gúnyosan, majd megismételte az előző támadását, amitől újabb vércseppek csöpögtek lefelé, a padlóra.
- Lena, engedj el! – üvöltöttem az arcába, majd próbáltam belerúgni a lábába, de elvesztettem az egyensúlyomat, így hát eldőltem.
- Ennyire fáj? Haha! Akkor folytassuk az előadást! – taposott rá a földön heverő lábamra, amitől éles fájdalmat éreztem a bokámban. Könnyes szemmel néztem a kacagó nőre, aki úgy tűnik élvezte, hogy engem kínozhat. A fájdalomtól eltorzult az arcom, és apró könnycseppek folytak végig az arcomon.
- Most megölsz? – kérdeztem elfúló hangon a fekete hajú démontól, aki ezúttal eltaposta a másik lábamat is. Szemeim kigúvadtak, majd a fájdalom teljesen a hatalmába kerített, és éreztem, hogy egyre inkább gyengülök.
- Az túl egyszerű lenne. – sóhajtott, majd felrángatott a földről, és a karomnál fogva húzott az ajtó felé. Lábamról szabad kezemmel ledobtam a cipőimet, a vért meg próbáltam felitatni a kötött pulcsimmal.
Lena a lépcsőn lefelé húzott, bennem meg egyre kezdett tudatosodni, hogy hova akar vinni. Az Angyalok Tanácsának börtöne egy sötét, és kilátástalan hely, ahol nem működik a varázslat. Már előre megborzongtam a patkányoktól, és a rám váró magánytól. Az angyalok általában itt tartják a foglyaikat, akiknek az ügyében még nem döntöttek. Lena felnyitotta a vaskos faajtót, amely a börtönbe vezetett, majd el kezdett rángatni a penészes falak között egy cella felé. Undorodva néztem az érdes talajra és a zöld, kissé rozoga falakra. A cellákból dörömbölés hallatszott, de a nő csak nyugodtan, és vigyorogva vonszolt tovább az ajtók között.
-Megérkeztünk. – állt meg az egyik ajtó előtt, majd szabad kezével benyomta a kulcsot a zárba, mire az hangos kattanással kinyílt. – Lódulj befele! – üvöltött rám, majd belökött a sötét verembe, és rám zárta az ajtót.
Pár másodpercig csak ültem a hideg földön, és az ajtóra bámultam. Nem bírtam felfogni, hogy egyedül vagyok egy sötét, és borzasztó hideg kamrában, ahol előttem sok bűnöző pihent. Mikor felriadtam döbbenetemből, körül néztem a teremben, valami ablak, vagy rés után kutatva, ahol kiszökhetek. Óvatosan feltápászkodtam, majd elindultam a fal mentén a téglákat tapogatva, hátha van valami titkos önműködő ajtó, amely kivezet innen. De sajnos egyik tégla sem mozdult meg. Mintha összenőttek volna. Nagyot sóhajtva ültem le a fal tövébe, majd sírni kezdtem. Kék szememből patakokban folytak a könnyeim. Mi van, ha soha nem fognak megtalálni? Legfeljebb pár száz év múlva egy ásatás keretében? Sérült kezemmel letöröltem a könnycseppjeimet, majd feltápászkodtam, és megpróbáltam neki rohanni az ajtónak. Egy próbát végül is megér! Hangos puffanás kíséretében landoltam a földön. Az ajtó, bár elég korhadtnak tűnt, mégis erősebbnek bizonyult, mint én. Nagyot sóhajtva visszaindultam a falhoz, és ismét leültem.
-Semmi baj, már én is próbálkoztam az ajtóval. – szólalt meg mellettem egy hang. Óriásit sikoltottam, majd gyorsan felálltam, és elrohantam.
- Nyugalom. – szólt ismét a hang, én meg azt hittem, helyben összeesek. Talán szellemeket kezdtem el látni? Vagy az egyik csontváz beszél hozzám? Az egyetlen fényforrás a rácsokon beszűrődő aprócska világosság volt, ami sajnos nem világította meg az egész cellát, így nem láttam, hogy ki a társam.
- Ki vagy? – kérdeztem remegő hangon.
- Josh Hell. – válaszolt a hang. Josh? Ez most komoly?
- Azonnal engedjenek ki! - kezdtem el dörömbölni az ajtón, erre a fiú felnevetett, majd elindult felém. Legalábbis a lépéseinek hangjából erre következtettem. Mikor Josh beért a fénybe, a szemem elé tárult kissé megviselt ábrázata, és gyönyörű zöld szeme, amelyet barna haja, és tökéletes arca keretezett.
- Tudom, voltak nézeteltéréseink. – állt meg előttem.
- Voltak. – mondtam durcásan, majd háttal fordultam a fiúnak.
- Chloe, én igazán nem akartalak megtámadni. Csak tudod, Eron azt mondta…
- Blabla. Jól ismerem ezt a sztorit. Egyáltalán nem érdekel a sajnálkozásod! Komolyan, még egy szellem társaságának is jobban örültem volna, mint neked! – jelentettem ki.
- Amúgy is lakik itt kettő. Ha akarod, bemutatlak nekik…
- Tessék? – ugortam a nyakába remegve, mire ő halkan felnevetett.
- Nyugi, csak vicc volt. – erre rögtön ellöktem magamtól. – Ha már itt kell lennünk egymással egy darabig, azt javaslom, ismerjük meg egymást.
- Oké kezd te. Úgyis rövid lesz. „Gonosz és bunkó vagyok. Ez vagyok én, Josh Hell” – játszottam el cellatársamat.
- Ügyes, de közel sem jársz a valósághoz.
- Valóban? – vontam fel a szemöldökömet, és keresztbe fontam a karomat a mellemnél.
- Apa és anya. Mindketten angyalok voltak, így elég meglepő volt számukra, amikor egyetlen fiúk démon lett, ezzel megszakítva az évszázados családfát, ahol mindenegyes fiúgyermek a ti népetekhez tartozott. Így hát amikor ez tíz éves koromban kiderült, árvaházba küldtek, és többé hallani sem akartak rólam. Elzüllöttem, majd végül Eron rám talált, és megmentett a drogoktól, és befogadott magához. Onnantól kezdve kihasználta, hogy felnézek rá, és így a legvéresebb munkákra is rá tudott venni. De mélyen, a lelkemben, mindig is tudtam, hogy én nem akarok anyáékhoz hasonló embereket ölni.
- Hű. Ez… Sajnálom. – fordultam vissza, felé. – De ez nem juthatott volna akkor eszedbe, amikor rám törtél?
- Chloe, hányszor mondjam, hogy sajnálom? – simogatta meg a karomat. – Jézusom! Te vérzel! Mi történt?
- Az egyik fajrokonod, pontosabban Lena, belém vájta a körmeit. Röviden, és fájdalmasan ennyi.
- Ne mond ezt! – kért meg rá Josh. Úgy tűnik komolyan gondolta az előbbi monológját.
- Hideg van… - mondtam megborzongva, mire ő… magához ölelt! Döbbentem pislogtam a karjai között. Ez meg mit csinál?
- Így jobb? – kérdezte kedvesen.
- Most miért csinálod ezt? – bújtam ki a meleget adó karok közül.
- Csak szeretnék veled kibékülni. Tudod, ha már itt leszünk egy darabig, nem szeretnék végig veszekedni.
- Szóval a saját hangulatod, és akaratod miatt leszel velem kedves. – következtettem a válaszra gúnyosan. – Na, én ebből nem kérek!
- Chloe, kérlek, megmondanád, hogy mit csinálok rosszul? Én amióta megláttalak, próbáltam veled flörtölni, de látom te is olyan, vagy mint a vérszerinti szüleim. – mondta indulatosan, nekem meg leesett az állam. Ez most egy vallomás volt? Egy szerelmi vallomás? Óvatosan közelebb léptem Josh-hoz.
- Nem. Nem vagyok olyan. – mondtam olyan halkan, hogy azt csak ő halhatta. Óvatosan magához húzott, majd ajkaival a számhoz ért. Mikor gyengéden megcsókolt, a pulzusom ezerre ugrott, és elvörösödtem. Karjaimat a nyaka köré fontam, és folytattuk a csókot. Közben úgy éreztem, mintha a fellegekben járnék! A szívem vadul vert, miközben Josh kezével a hajamba túrt, majd egy pillanatra eltolt magától.
- Hű. – mondtam suttogva, miután befejeztük. Mikor kifújtam magam, közelebb hajoltam a fiúhoz, és belenéztem zöld szemébe – Bocsánat. Tudod, nem úgy értettem.

Válaszként ismét megcsókolt. Én meg boldogan viszonoztam a csókját, és az előbbi jelenet ismét eljátszódott. Hogy tudtam én ennyire félre ismerni ezt a fiút? Már egy ideje álltunk a cella ajtó előtt, és csók közben szinte teljesen megfeledkeztem a külvilágról. Nem léteztek közben a gondok. Lena, Patricia, és a patkányok mind eltűntek a gondolataim körforgásában, és helyüket újabbak és újabbak vették át. Mindegyik Joshhal volt kapcsolatos.
-Vacsora! – hallottuk egy goromba börtönőr hangját a folyosóról. Riadtan széjjel ugrottunk, majd az ajtó felé fordultunk, aminek az alján keresztül a férfi betolt egy tálcát, tele undorító kajával.
- Fúj… - húztam el a számat amikor Josh az orrom elé dugta a tálcát.
- Egyetértek. – nevetett fel, majd szemügyre vette a tálca tartalmát. Egy száraz kenyerek, megrohadt víz és egy tál lekvárféleség. Hogyha kiszabadulok egyszer innen, tenni fogok róla az Angyalok Tanácsában, hogy a börtöni koszt javuljon!
- Szomjas vagyok. – mondtam, majd óvatosan belekortyoltam a vízbe, ezután arcom eltorzult, és kiköptem a vizet.
- Hát, akkor várnod kell reggelig. Akkor kakaót adnak. – kacsintott rám Josh, majd neki állt egy száraz kenyérnek, amit a lekvárba kezdett el mártogatni, és törökülésben elhelyezkedett a padlón. Óvatosan leültem mellé, és a vállának döntöttem a fejem.
- Megkóstolod? – nyújtotta felém a vacsorát, én meg nevetve megráztam a fejem. Amikor alig két napja betört a lakásomba, életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen jóban leszünk. Mármint a jónál is jobban.
- És te mit csináltál délelőtt? – kérdeztem Joshtól.
- Találkozóm volt Lady Gagával. Valamint találkoztam kicsi, zöld manócskákkal, akik azt állították, hogy a Marsról jöttek.
- Tessék? – néztem rá kérdőn.
- Hülye kérdésre, hülye válasz. – igaza volt, hiszen egész nap a börtönben ült. Ezzel mellé nyúltam. – Na, és te?
- Elmentem Haileyhez, és mondtam neki, hogy minden hétfőn segítek neki használni az erejét, a roncstelepen. Valamint a telefonból hallottam, hogy Patricia bajban van, így hát ide siettem. – hadartam, majd közelebb emeltem az arcomat a fiúéhoz, és ismét megcsókoltam. Ez volt a harmadik első csókom! Ennek következtében Josh ledobta a kenyerét, majd a két tenyere közé fogta az arcomat, és visszacsókolt.
Nem is tudom, hogy mennyi időt töltöttünk el, így egymás karjai között, de reggel hangos dörömbölésre ébredtem. Óvatosan kinyitottam a szemem. Josh ölében feküdtem, ő pedig a falnak dőlve hortyogott. Óvatosan felkeltem, és az ajtó felé indultam.
- Nahát, Emily, mit keresel itt? – kérdeztem meglepően, amikor megláttam a szőke hajú ápolónőt az ajtó előtt.
- Jöttelek kiszabadítani! – mutatott fel a lány egy kulcscsomót, majd belenyomta a zárba, és hangos kattanással elfordította.
- Na és Patricia? – kérdeztem Emilytől, aki közben értetlenül nézett Joshra.
- Ő mit keres itt? – mutatott a démon fiúra.
- Hosszú sztori, na, de Patricia ugye, jól van? – kérdeztem izgatottan. Remélem nem esett komoly baja!
- Nyugalom, kórházban van. Még pár napig bent tartjuk de utána már kijöhet. – mosolygott az ápolónő.
- Jó reggelt, Chloe! – ébredt fel Josh – és…
- Emily Smith. – nézett undorodva a lány Joshra. A fiú lesütötte a tekintetét, majd egy reggeli csókkal köszöntött.
- Mi a… - döbbent le az ajtóban álló Emily.



2013. szeptember 23., hétfő

4.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a negyedik fejezetet is! Lécci kommenteljetek, mert tudnom kell, hogy érdemes-e folytatnom a sztorit! Szívesen város rossz és jó komikat egyaránt! egyébként ez most egy elég béna és rövid rész lett, de azért remélem tetszik! Jó olvasást!

_________________________________________________________________________________

4. fejezet

Pont erre vágytam, hogy bébi csősz lehessek! Patricianak vannak ötletei! Egy 19 éves lányt, aki ráadásul angyal, azaz tudtommal meg tudja védeni magát, nekem kelljen kísérgetni? Ha talán csak egy sima ember lenne, akkor is feleslegesnek tartanám a pesztrálást. Van ezen kívül ép elég dolgom is! Először is, meg kell írnom az interjút Tamiaval, másodszor is, próbálom kiverni a fejemből Josht, és a Tanácsot, valamint még itt az ideje egy új cipős szekrényt, és egy új laptopot vennem. Ezek mellett egyáltalán nincs időm ilyenekre! Nem értem egyszerűen, hogy miért nincs a Tanácsnak más alkalmazottja, akit rá lehet venni valami plusz hülyeségre. Miért csak engem ugráltatnak? Nem vétettem semmit. Válasszák, mondjuk Emilyt! Ő ápolónő, szóval a vérében van a gondoskodás! Vagy ott van Tamia! Bár ő rendőr, de mégis csak volt már olyan esete, ahol gyerekeket kellett védelmeznie! Talán az újságírás az az állás, aminek tényleg, semmi köze nincs a bébi szitterkedéshez. De, mindegy is, mert éppen a Broadway-en gyalogoltam Hailey háza felé.
Piros nadrágot, és egy fehér kötött pulcsit viseltem, hajamat szokásomhoz híven szabadjára engedtem. Cipőnek a jó öreg magas sarkút választottam, hogy azért ez a szett mégis csak egy munkaruha hatását keltse. Hónom alatt egy papírkupacot szorongattam, vállamon egy fekete oldaltáska lógott. Szememmel gondterhelten kerestem az 5643-as házat, amelyben Hailey lakott. Közben, bénaságomhoz híven, elejtettem egyszer a papírkupacot, ami ennek következtében tiszta sár lett, de azért remélem így is olvasható lesz az írás.
„Csing-csöng,csing-csöng” – nyomtam meg a ház kék ajtaja mellett lévő csengőt. A ház egy tipikus New Yorki téglaépület volt, kábé négyemeletes, és oldalán egy tűzlétra futott végig. Idegesen álldogáltam az ajtó előtt, de senki nem nyitott ajtót. Már éppen indulni készültem volna, amikor csoszogást hallottam az ajtó mögül. Halkan füleltem, majd meghallottam a zár kattanását, és az ajtó kitárult. Velem szemben (a profilkép alapján) Hailey Jones állt, teljes életnagyságban. Aranybarna haja lófarokba volt kötve, a lány egy Pull&Bear-es pulcsit viselt, az ehhez illő farmerrel és egy Converse cipővel. Sötétkék szemeivel várakozóan pislogott rám. Éreztem, ahogyan tekintetével alaposan végig mér, mint valami röntgensugár. Nem bírtam tovább a kínos hallgatást, így hát megtörtem a csendet:
- Üdv, Chloe Kenedis vagyok, és Patricia White küldött.
- Nem tudom, miről beszélsz… - nézett rám értetlenül a kék szemű lány. Ez most egy kandi kamerás műsor? Átverés show? Vagy valami új tv műsor? Mikor ugranak ki a bokorból az emberek, azt üvöltve, hogy: „Kész átverés!”
- Elnézést, nem Hailey Jones-szal beszélek? – kérdeztem tőle most már kissé komolyabban.
- De, én vagyok Hailey Jones, de nem tudom, hogy mit keresel itt, és hogy… - elnézést, de tényleg, de muszáj volt megfagyasztanom. Óvatosan eloldalaztam a mozdulatlan Hailey mellett, és beléptem a lakásba.
Igazi laza kuckó volt. Amint beléptem, rögtön a nappali tárult a szemem elé. Egy sárga, kihúzható kanapé helyezkedett el a szoba közepén, mintás díszpárnákkal, vele szemben volt egy régi tévé. A fal mellett volt egy kis étkezőasztal féleség, amin egy laptop pihent. Egy térelválasztó mögött, pedig egy konyha rejlett. A konyha melletti ajtó valószínűleg a fürdőbe vezetett, de az per pillanat nem nagyon izgatott. Óvatosan beljebb léptem a pirinyó lakásban, és megpróbáltam a polcokon, asztalokon régi családi fényképek után kutatni. De sehol semmi. Csak divatmagazinok, pár idegen nyelvű szöveg (talán spanyol?), és óriási idegen nyelvű szótárak. Hogyha nem kezdtem volna nyomozásba az internet alapján, valószínűleg meg is lepődtem volna, de Hailey adatlapján az szerepelt, hogy mint könyvfordító dolgozik.
- Te meg mégis mit képzelsz? – lépett be dühösen a nappaliba Hailey. Nem fagyasztottam volna meg? Vagy mi történhetett?
- Én csak…
- Ó, csak el akartál rabolni pár cuccot, mi? Nézd, nem tudom, hogy hogyan jutottál be, de jobban jársz, ha most azonnal távozol! – üvöltötte a lány, miközben aranybarna tincsei össze-vissza vergődtek az arcán.
- Figyelj. Az Angyalok Tanácsa küldött, azon belül is Patricia White. Azt mondta, hogy te a nővére lánya vagy, és, hogy meg kell, hogy védjelek egy démontól. – zúdítottam rá mindent egyszerre. Ő meg csak ledöbbenve állt, és nézett rám. Azt hittem, mindjárt tárcsázza az elmegyógyintézetet.
- Jól van Hailey, nyugodj meg! – kezdett mély lélegzeteket venni, és elkezdett visszafelé lépkedni, közben le sem vette a szemét rólam. – Biztos csak álmodsz! Igen, ez egy rossz álom!
- Hailey, sajnos nem álmodsz. Igen is különleges vagy, és tudom, hogy ismered Patriciát. Ő küldött, egy különleges társaságtól. Egy bizonyos démon, Eron üldöz téged, aki az angyalok öldökléséből űz sportot. A Tanács küldött ide, hogy vigyázzak rád, de hidd el ehhez ugyanannyi kedvem van, mint neked. – mondtam el újból az egész sztorit most már kissé lassabban.
- Oké. – fonta keresztbe a karját – Bizonyítsd be!
Ha! Okos lány! Na, de mivel bizonyíthatnám be az igazamat? Hiszen az időmágiát egyedül én érzékelem. Nagyot sóhajtottam, majd megvártam a míg hátamból kinyílik a fehér, tollas szárny. Haileynek leesett az álla.
-Szóval igaz… - meredt az angyal szárnyaimra – Glóriád is van? – nevetve megráztam a fejemet, majd eltüntettem a hátamról a szárnyaimat.
- Figyelj, óriási bajban vagy! Meg kell tanulnod, használod a mágneses energiát mielőtt nem én, hanem Eron kopogtatna az ajtódon! Úgyhogy… hm… magánórákat tartok neked! Minden hétfőn! – határoztam el hirtelen, dehogy miért, azt nem tudom. Én hülye! Egyre csak gyarapodott a lélekben összerakott teendői listám!
- Jó. Akkor találkozzunk hétfőn, délután négykor a…
- Roncstelepen.
- A roncstelepen? – meredt rám kérdőn.
- Mágneses az erőd. Az a minimum, hogy egy olyan helyen gyakoroljunk, ahol rengeteg a fém!
- Rendben. Szia! Amúgy ki az a Patricia? – köszönt el, de már nem volt időm válaszolni, mert éppen erre száguldott egy taxi, nekem meg gyorsan lekellett csapnom rá.
- Szia! – köszöntem el tőle, mielőtt beszálltam volna a kocsiba. Na, most el kell beszélgetnem Patriciával!
***


- Hogy lehetséges, hogy Hailey nem tudja, hogy ki vagy? – kezdtem rögtön a kihallgatást, amikor a Tanács vezetője felvette a telefont.
- Amúgy, szia! – szólt bele hűvösen a nő.
- Pat, ne csináld már! Becsöngettem ehhez a lányhoz, és azt állította, hogy az anyja soha nem említett téged. Az mondta, hogy az anyukája egyke! Hát nem különös? Pedig ketten voltatok testvérek!
- Chloe, én… Figyelj, lényegtelen. Csak volt egy időszak, amikor rosszban voltam Linett-tel. – sóhajtott.
- Egyáltalán nem lényegtelen! Ha már nekem kell kísérgetni Hailey-t, legalább mond el az igazat! – üvöltöttem a kagylóba, amitől a taxis elől összerezzent.
- Ezt most tényleg nem mondhatom el. Csak összevesztünk egy kicsit Lena miatt. Upsz! – úgy tűnik kicsusszant valami titok a száján. Biztos, hogy nem nekem mágnes az erőm? Idevonzom magamhoz a keresetlen szavakat! Muhaha!
- Lena?
- Na, jó. Igazából nem ketten vagyunk testvérek. Hanem hárman. Linett és én angyalok lettünk, Lena viszont…
- Démon. – fejeztem be ledöbbenve Patricia mondatát.
- Igen, nos. Mivel ugye ő démon lett, ezért én nem szívleltem, főleg az után, amikor kineveztek a Tanács elnökének. Linett viszont nem örült neki, hogy csupán Lena fajtája miatt gyűlöljük őt. Ezért ő a démon mellé állt. Mi meg ugye mélységesen összevesztünk. Linett azóta is a Tanács pokolian sznob vezére ként tart számon, és legfőkébb ez az oka annak, hogy Hailey még nincs felavatva, és hogy még életében nem hallott rólam.
- És mi lett Lenaval? – kérdeztem.
- Azóta hozzá ment egy démonhoz, és Erontól megkapta a görög mitológiában szereplő kígyó hajú nő erejét, azaz ha valaki belenéz a szemébe közvetlenül, kővé válik. Ennyi.
- Na, de… - nem érkezett válasz. Már azt hittem Patricia kinyomott, de a telefonom kijelzője nem mutatott ilyesmit. – Halló? HALLÓ?

Egy éles sikítás, majd egy tompa puffanás hallatszódott a telefonból.
- Patricia? – szóltam bele halkan a kagylóba.
- Óh, szóval te vagy Chloe! A nővérem csicskása? Biztos megint egy feladatot osztott ki neked, mi? Szegény kicsi szárnyaska… - úgy érzem ez nem Linett volt. Hanem Lena!





2013. szeptember 22., vasárnap

3.fejezet

Sziasztok!

Köszönöm szépen a több mint 90 oldalmegtekintést! Szívesen fogadom a véleményeiteket a sztoriról, örülnék neki, ha kommentelnétek a sztorimat! Köszönök szépen mindent! Valamint a chatben lehet jelentkezni cserének!

_________________________________________________________________________________

3. fejezet


- Gratulálok, Chloe! A cikked egyszerűen zseniális lett. Képzeld, felhívott a jegyiroda, hogy az újságcikknek köszönhetően egy nap alatt háromezer jegyet eladtak Adrian Celin koncertjére! Gratulálok, még egyszer! – dicsért meg a főnököm a Daily New Yorknál. Nagyon örültem a szép szavaknak, rendkívül jól estek. Érdemes volt tehát hajnali háromig gépelni, és egy démonnal harcolni!
- Nos, köszönöm. – köszöntem meg a kedves szavakat. – Ha bármilyen kívánsága lenne, hogy miről írjak…
- Pontosan erre szerettem volna kilyukadni. Úgy döntöttünk, hogy megkapod az interjú rovatot. – leesett az állam. Úristen! Hiszen ez nagyon nagy szó! Bátortalanul kinyögtem egy ,,köszönöm”-öt, de belül közben majd szétcsattantam a boldogságtól! – Ha nem baj, a következő cikkében egy bizonyos nyomozóról, Tamia Johnsonról szeretnénk hallani. Ő New York legjobb rendőrje, így kíváncsiak lennénk a magánéletére. Már meg is beszéltünk vele egy találkozót egy olasz étteremben. Ott vár téged délután egykor.
- De hiszen nem is tudhatta, hogy bele fogok egyezni a cikkbe! – mondtam értetlenül.
- Tudtam, hogy elvállalja. Na, de most siessen, ideje készülődnie! – búcsúzott a főnök, majd intett, hogy menjek ki. Megvártam, amíg becsukódik mögöttem az ajtó, majd mikor biztos lettem benne, hogy senki nem lát, elkezdtem örömömben ugrálni, és táncolni. Ez életem legjobb napja!
Kezemben egy Starbucks kávéval indultam útnak New York utcáin. Barna hajam most is rakoncátlanul omlott a vállamra, sötétzöld blézert, és egy fekete farmert viseltem, amihez egy fekete magas sarkút választottam. Éppen táskámban kotorásztam, ugyanis a telefonom teljes hangerővel énekelte az ,,I love rock’n’roll” című számot. Miután sikeresen leöntöttem magam kávéval, végre megtaláltam a kis hangoskodót, és a fülemhez emeltem.
- Halló? – szóltam bele a mobilomba, miközben próbáltam papír zsebkendőkkel felitatni a foltot.
- Á, Chloe emlékszel a tegnapi démonra? Tudod azt mondtam… - a Tanács hívott. Ki más.
- Bocsánat, de ma nem érek rá. Találkozóm lesz, - ránéztem a karórámra – Úristen! Öt perc múlva egy étteremben. Bocs, de sietnem kell!
- De hát ma lesz a gyűlés! Tudod, a démon fiúval kapcsolatban! Most kezdődik fél kettőkor! – mondta kétségbeesetten Carlos. – Muszáj itt lenned, különben Patricia megöl!
- Carlos, most nem érek rá. Teleportálj el, aztán ennyi. – mondtam kissé ingerülten, mikor megláttam az olasz éttermet. ,,Toscana”. Ez volt az étterem neve.
- Könyörgök Chloe! Ez most tényleg fontos! – a fenébe is! Nem tudok soha nemet mondani, ha valaki könyörög!
- Rendben. Megpróbálok odaérni. De nem biztos, hogy pontos leszek. – sóhajtottam, majd lenyomtam a piros gombot, és a táskámba dobtam a telefont.
- Jó napot! Üdvözöljük a Toscana étteremben! Foglalt helyet? – üdvözölt egy mosolygós pincérnő a pult mögül, amikor beléptem a mediterrán hangulatot nyújtó helyiségbe.
- Éppenséggel találkozóm van valakivel. A neve… - mondtam, majd táskámból elő halásztam egy papírt, és felolvastam a rajta látható nevet: - Tamia Johnson.
- Rendben, kövessen. – mondta a pincérnő, de nem kerülhette el a figyelmemet, hogy közben undorodva néz a nadrágomon lévő kávéfoltra.
Az asztalok mind dugig voltak, szinte egyetlen egy szabad hely sem volt. A pincérek tányérokkal egyensúlyoztak a karjukon, egy férfi az egyik asztalnál idegesen integetett, és azt üvöltötte, hogy: „Kérem már a számlát!”. Mindenhonnan friss pizza szag szállt felém, gyönyörű spagetti csodákat ettek a szemem előtt. Talán észre sem vettem eddig, hogy éhes vagyok, mert az illatorgia közepette megkordult a gyomrom.
-Itt is vagyunk. – ültetett le a nő egy kétszemélyes asztalhoz. Velem szemben valószínűleg Tamia ült. Szőke haja be volt fonva, kék szeme érdeklődve meredt rám, fekete bőrdzsekit viselt, alatta egy PUNK feliratú pólóval. Lábát egy fekete farmer takarta, és ezt még megspékelte egy Converse cipővel. Életemben nem gondoltam volna, hogy ő a város legjobb nyomozója!
- Üdv! – köszönt a lány, majd felém nyújtotta az étlapot.
- Helló! – köszöntem barátságosan, majd elvettem a kezéből a barna bőrkötésű könyvecskét, amelyen arany betűkkel virított az étterem neve. – Ugyebár egy interjú miatt vagyunk itt. Nos, beszélj a munkádról!
- Hát jó. Nyomozó vagyok a város rendőrségén, általában én hallgatom ki a bűnözőket, de ügyeket is szívesen megoldok. – kezdte Tamia, én meg nagyban jegyzeteltem egy papírra.
- Szerinted mi az a tulajdonságod, ami miatt te vagy a legjobb nyomozó? Mármint honnan tudod mindig biztosan, hogy az általad börtönbe küldött ember valóban bűnöse?
- Talán… - éreztem, hogy kissé zavarban van, és nem tudja, hogy mit mondjon – Talán megérzés.
- Nem hiszem, hogy ilyen fontos ügyekben a megérzés döntene. De hát én nem vagyok nyomozó, szóval ezt inkább a rendőrökre bízom. Mesélj egy kicsit magadról! – valami nem stimmel ezzel a csajjal. Tuti, hogy titkol valamit. „Megérzés”. Na, persze.
- Tamia Johnson vagyok. 19 éves és New Yorki vagyok. Kiskoromban a szüleim elváltak, apa elköltözött Londonba, én meg itt maradtam anyával a városban. Nem vagyunk túl gazdagok, de azért erősen hozott a konyhára pénzt az állásom, és, hogy mindenki a legjobb nyomozónak tart.
- Sikerült már választaniuk? – lépett oda hozzánk egy pincér, majd zsebéből elő kapott egy jegyzet lapot.
- Én egy Spagetti Carbonara-t kérek, és egy Cola light-ot. – mondta Tamia.
- Én pedig… - gyorsan belelapoztam az étlapba, majd azt rendeltem amin elsőleg megakadt a szemem: - Fettuccine Alfredo. Ja, és innivalónak egy limondét.
- Köszönöm. – mondta a pincér, miután mindent lejegyzetelt, és kivette a kezemből a lapot.
- Na, és mit szoktál csinálni szabadidődben? – fordultam vissza Tamiához.
- Szeretek gitározni, meg ugrálok a Taná… - kezdte a lány, de aztán torkán akadt a szó.
- A mi-micsodának? – kérdeztem egyre halkuló hangon. Még egy angyal? Ez valami vicc! Két nap alatt két angyalt is megismerek?
- Semmi, semmi. Ugrálok a… tacskómnak! Igeeeen, van egy tacskóm! Úgy ám! Egy édi kis kutya. – próbálta eltusolni az esetet. De engem nem ver át! Haha! Egy vérbeli újságíró nem engedi magát becsapni!

- Szóval van egy tacskód. Akit az Angyalok Tanácsában tanítasz ugrálni. – próbáltam rávezetni, hogy bennem megbízhat, mert én is az ő „fajából” vagyok.
- Te is… - úgy tűnik leesett neki. Én meg bólintottam.
- Remek! Szóval egy Carbonara a szőke hölgynek, és egy Alfredo a barna hölgynek! – tette le elénk a pincér, a rendelésünket – Jó étvágyat!
- Ú, de jól néz ki! Figyu, visszatérve az angyalos sztorira, azért tudod megmondani, hogy az adott ember bűnös-e vagy sem…
- Mert gondolatolvasó vagyok. – fejezte be a mondatomat, mintha kiolvasta volna a gondolatomból, hogy mit akarok mondani. Nem, kiolvasta a gondolatomból.
- Elnézést! Meg tudod mondani, hogy mennyi az idő? – lépett oda hozzám egy idős néni. Mosolyogva letekintettem az órám számlapjára, majd… Úristenem! Kettő óra! Már rég ott kéne lennem a Tanácson!
Sietve felálltam, majd intettem Tamiának. Az asztalra dobtam egy húszdollárost az én kajámra, majd sietve elindultam a kijárat felé. Még ilyenkor is rengetegen voltak, ugyan az a nyüzsgés fogadott, mint egy órával ezelőtt. Miközben rohanva próbáltam kikerülni az embereket, egy pincér sikeresen a blézeremre borította az egyik paradicsomos spagettit! Basszus! Most már teljes menü lettem. Soha nem fogok időben odaérni a Tanácsra! Pedig Carlos megbízott bennem. Egyszer csak mentő ötletem támadt. Behunytam a szememet, és teljes erővel az idő visszaforgatására koncentráltam. Mikor felnyitottam a szemem…
- Te is… - kezdte még egyszer Tamia.
- Igen, angyal vagyok, te pedig tudsz a gondolatokban olvasni! Szia! – köszöntem el, majd megint kifelé igyekeztem az étteremből. Vigyorogva néztem az órámra, egy óra húsz perc. Még bőven odaérek!
***
- Chloe, végre itt vagy! – szólt Patricia, amikor lihegve beértem a terembe. A Tanács szoba falát több száz portré díszítette, amelyek különböző angyalokat ábrázoltak. Ahol még kilátszott a fal, bordóra volt festve, amely tökéletesen illett a szoba közepén lévő fenyőasztalhoz. Az asztalt tíz szék, és egy rúd vette körül. A rúdra szokták általában felbilincselni a démonokat. Az asztal mögül méltóságteljesen pislog Patricia White portréja. Az asztalnál már minden hely foglalt volt, kivéve egyet. Valószínűleg az volt az én helyem. A rúdhoz pedig oda volt láncolva az „izmos démon”, legalábbis én így neveztem el. Zöld szemével rémültem pislogogott körbe a szemével, szájával a „Segíts!” szót formázta, amikor beléptem. Kölcsön kenyér visszajár! Ő tört rám éjnek évadján, amikor pizsamában voltam! Megérdemli a büntetést! – Kérlek, Chloe, foglalj helyet!
Óvatosan leültem a székre, miközben le sem vettem a szememet a fiúról. Táskámból elővettem a telefonomat, majd hosszan megnyomtam a piros gombot. Úgy éreztem, hogy ez egy hosszú beszélgetés lesz, így hát kikapcsoltam a telefonom. Szégyenkezve raktam a fekete bőrtáskát az ölembe, abban reménykedve, hogy eltakarja az ordenáré barna foltot a nadrágomon.
-Csinos minta… - mondta pimaszul a démon fiú, miközben majdnem kitört belőle a röhögés.
- Khm, khm. Fiatalember, figyelmeztetem, hogy per pillanat nincs túl jó helyzetben ahhoz, hogy az egyik tagunkat kritizálja. Akkor hát, a gyűlést megnyitom! – jelentette ki Patricia, majd hosszú, fekete haját a füle mögé simította. Nem értem, hogy Patricia miért akart Tanács vezető lenni. Hiszen még csak huszon valamennyi éves volt. Előtte állt az egész élet! Ő mégis egy poros székre vágyott, ami a saját portréja alatt nyújtott kényelmet. Pedig Patricia tényleg szép lány volt! A stílusát ítélően akár ötven éves is lehetne, ugyanis én még soha nem láttam olyan fiatalt, aki le „fiatalemberezne” valakit.
- Elnézést, de talán tanácsosabb lenne bekötni a démon szemét, ugyanis, mint tudjuk, a varázsereje… - javasoltam, mielőtt még elkezdik kérdésekkel bombázni a fiút.
- Igaz, köszönöm, Chloe. Carlos, ha megkérhetem… - nyújtott a Tanács vezetője egy sálat a férfi felé, aki azonnal engedelmeskedett a parancsnak.
- Oké, most már látni sem látok, varázsolni sem tudok, elárulná valaki, hogy mit keresek itt? – ha, mintha nem tudná. Például azért mert rám támadt. Vagy, hmmm, majdnem megölt! És tönkre tette a fekete bokacsizmámat!
- Nagyon vicces! – támadtam azonnal rá – Csak, hogy megemlítsem, pár órával ezelőtt, még ördögi kacajjal az arcodon álltál az ajtómban, miközben tönkre tetted az előszoba egész berendezését! Nehogy letagadd! Most, megjátszod az ártatlan fiúcskát, aki még véletlenül sem támadna rám, de mélyen, legbelül…
- Chloe, elég! – szólt rám Patricia. – Nem tudhatjuk az eset körülményeit! Mivel csupán ketten voltatok akkor ott, ezért mindkettőtök variációját szívesen meghallgatjuk!
- Patricia, ezen mit kell meghallgatni? Jobban bízol ebben a kis senkiben, mint bennem? Na, ne mond! Ő, ha jóképű, ha nem, akkor is egy démon! – álltam fel felháborodottan a székből.
- Köszönöm a bókot. Na, de Chloe, igaza van a Tanács vezetőjének. Mindenkinek adni kell egy esélyt! – és még van pofája… Na, elég volt, én lelépek!
- Chloe, kérlek, ne menj el. Oké, kössünk kompromisszumot! Te és Josh…
- Én és ő? Na, nem! Felejtsd el! Ez egy felfuvalkodott… khm… HÓLYAG! – törtem ki magamból, majd dühösen megragadtam a táskámat, és a kijárat felé igyekeztem.
- Csak adj neki egy esélyt! – kiáltott utánam Patricia, de engem már nem érdekelt. Az egyik fülemen be, a másikon ki. A nő nagyot sóhajtva zuhant vissza a bőrfotelbe. – Légy szíves!
- Soha nem gondoltam volna, hogy te, a jóság megtestesítője azért fogsz nekem könyörögni, hogy működjek együtt egy démonnal! Soha. Főleg nem egy ilyen nagyképű… - kezdtem a fiú tulajdonságait felsorolni.
- De hiszen még nem is ismered! – na, ezzel már végképp betelt a pohár. Ó, dehogynem ismerem ezeket az alakokat! Az egyik pillanatban még meg akarnak ölni, aztán a másikban már puszi pajtás vagy nekik!
Óriási lendülettel megfordultam, majd kezemet csépőre téve meredtem a társaságra: - Oké, adok öt percet ennek a…
-Remek. – nézett rám jelentőségteljesen a Tanács vezetője, majd közölte a mi „Josh”-unkkal, hogy most már beszéhet. Úgy kezelt, mint egy durcás kisgyereket!
- Eron, az alvilág vezetője kényszerített rá, hogy támadjalak meg téged, Chloe. Azt akarja, hogy az összes angyal eltűnjön a földről, akinek valamilyen érdemleges ereje van. Most nagy bőszen keresi a mágnesesség és az elektromos erő birtokosát.  – mondta ,,Josh”.
- Biztosan. – forgattam a szemem, majd Patriciára néztem – Te ezt most komolyan beveszed?
- Hailey… - suttogta halálsápadtan Patricia. Kék szemei élettelenül néztek a semmibe, idegesen hajába túrt. – Hailey!
- Bocs, Patricia, de nem tudom ki az a Hailey! Nem tudok segíteni! – néztem a vezetőre értetlenül.
- Chloe, meg kell mented Haileyt! Kérlek! – már bocs, de ki az a Hailey? – Hailey Jones. A nővérem lánya. Angyal. És…
- Kösz az infót… - nevetett fel Josh. – Eron értékelni fogja.
- Én megmondtam! – mutattam rá a fiúra, majd sarkon fordultam, és igyekeztem minél előbb eltűnni ebből a hülye teremből.
Na, de ki az a Hailey? Miután hazaértem, megpróbáltam bekapcsolni a laptopom, naná, hogy nem működött! Nem is jut eszembe, hogy kidobta nekem hajnalban? Úgyhogy, kénytelen voltam az ős öreg számítógépet használni. Gyorsan beléptem a közösségi oldalra, és beírtam az alábbi nevet a keresőbe: Hailey Jones. Rákattintottam a névre.
Adatlap
Név: Hailey Jones (Hail)
Életkor: 19
Munkahely: New York Best kiadó, könyvfordító
Beszélt nyelvek: angol, német, francia, olasz, spanyol
Kép:


REMÉLEM TETSZETT A RÉSZ!

2013. szeptember 21., szombat

2.fejezet

_________________________________________________________________________________


2. fejezet

Hangos pityegő hang… Sugdolózó emberek… Éles fájdalom a jobb karomban… Hol lehetek? Lassan megpróbáltam felnyitni a szemem, de nem sikerült. Gyerünk Chloe, nyisd ki a szemed! Bíztattam magamat, de nem volt elég erőm hozzá. Vajon mi történhetett velem? Na és a démon? Vele mi lett? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, és egy percig sem hagytak nyugodni. Életemben először ne sikerült volna egy küldetésem? Mit is mondott a démon? Megpróbáltam mindenegyes szavát felidézni.
,, - Eren kifejlesztett egy új erőt, amit nekem adott. Úgy hívják védekezés. Nem hatnak rajtam az angyalok varázslatai, de színészetből ötös vagyok! Majdnem elröhögtem magam, amikor idejöttél, és úgy csináltál, mintha éppen tanulmányoznál, vagy ilyesmi.”
Igen, valami ilyesmit mondott. Ó, a fenébe, most már rohadtul idegesít ez a pityegés! Meg ez a fájdalom!
-Nyugodjon meg, Mrs. Kenedis, a lánya hamarosan fel fog épülni. Csak egy kis pihenésre van szüksége. Tudja, a lánya remekül megúszta ezt a kis szerencsétlenséget, szinte semmi baja! Hamarosan bejön Emily, és megvizsgálja, de addig kérem, maradjon a váróteremben.
- Rendben… - hallottam anyát sírástól elfúló hangon beszélni, majd bezáródott mögöttük az ajtó.

Lassan felnyitottam a szemem, de rögtön vissza is csuktam, az éles fény miatt. Az ágyammal szemben egy óriási ablak volt, amelyen éles fény szűrődött be a szobába. Mellettem egy infúziós állvány helyezkedett el, velem szemben pedig, egy elég régi televízió, az alatti lévő kisasztalon pedig néhány könyv, és a távirányító. Szóval kórházban vagyok. Kék szememet óvatosan végig vittem az erősen fehér színű szobán, majd magamra néztem. Barna hajam a vértől kissé ragacsosan omlott a vállamra, jobb kezemből egy cső állt ki. Bal kezemen rengeteg karcolás, és sérülés éktelenkedett, nyakamon pedig egy óriási vágás futott végig. Mégsem vagyok annyira legyőzhetetlen, mint gondoltam. Megpróbáltam felemelni a bal kezemet, de nem sikerült. Mindegy is, épp elég nekem az, hogy egyáltalán a szememet ki tudom nyitni.
Ekkor ajtónyikorgást hallottam. Fejemet ijedten fordítottam a hangforrása felé. Az ajtóban egy szőke hajú, fiatal lány állt, kezében egy tálcával, és rajta pár „finomsággal”. A tálcát az egyik kis asztalra helyezte, majd óvatosan lesimította fehér köpenyét, és elindult felém.
-Ó, látom, ébren van! – üdvözölt lelkesen, majd leült az ágyam szélére, és kíváncsian fürkészett.
- Jól vagyok… - próbáltam kimondani, de ez inkább egy hörgésre hasonlított. Az ápolónő mosolyogva nézett rám, majd megsimogatta a kezem.
- Ne aggódjon, a Tanács elkapta a démont, aki megtámadta önt. Még szerencse, hogy időben érkeztünk, és…
- Várjunk, maga honnan tud a tanácsról? – próbáltam hirtelen felülni, de hangos szitkozódások közben vissza is dőltem.
- Csak semmi hirtelen mozdulat! Még pár nap pihenő kell magának! Különben is, csoda, hogy megúszta! A démon, hosszan megkarcolta a nyakát, és ön, rengeteg vért vesztett! Még szerencse, hogy itt voltam! – mondta aggódó arccal, és a tálca felé indult.
- Megkérdezhetem, hogy honnan tud a Tanácsról? – mondtam, most már kissé határozottabban.
- Hiszen én is a tagja vagyok! Ó, milyen tapintatlan vagyok, hiszen még be sem mutatkoztam! Emily Smith! – nyújtott felém kezet, de miután látta, hogy éppenséggel a jobb kezem hozzá van kötözve egy rúdhoz, szégyenkezve visszahúzta kezét. – Elnézést.
- Ugyan. Ön is angyal? Na, de még soha nem láttam a Tanácsnál… Chloe Kenedis. Az vagyok én. – mondtam kissé zavarosan, de úgy tűnik Emily megértette, és boldogan biccentett.
- Nem tartom túlzottan értelmesnek az üléseket. Mind hülyeség, semmi izgalom. Csak néha esik szó démonokról, vagy Eronról, de őszintén szólva, nincs nagy kedvem azért bejárni, mert Patricia füttyentett egyet, hogy megkérdezze, hogy ki mit reggelizett. Meg én különben sem érzem annak a hivatásomat, hogy fekete szárnyúakat hajkurásszak! Elég nekem ez a sok beteg! Nem vagyok teljesen oda ezekért, a szektákért, meg hogy állandóan zaklatnak, hogy csináld azt, csináld ezt. Én inkább az erőmmel segíteni próbálok, és nem ölni.
- Igaza van. – sóhajtottam. Igen, tudom, igaza volt, most már nekem is elegem volt Patricia Whiteből, a Tanács vezetőjéből. Aztán ott van még egy csomó idegesítő öreg ember, akik folyton az „ő idejüket” emlegetik, meg fura jövendöléseket ismételgetnek. Bár imádok angyal lenni, meg repdesni a levegőben, hófehér, tollas szárnyaimmal, mostanában jobban örülnék, ha csak egy újságíró lennék a Daily New Yorknál. Jézusom, a cikk!
- Valami baj van? – kérdezte meglepetten Emily, amikor kikerekedett a szemem. – Mégsem használtam volna jól a gyógyító erőt?
- Nem, Emily, nem veled van a baj! Azonnal haza kell mennem! Meg kell írnom a cikket az újságnak! – most már óvatosabban ültem fel az ágyban, és lerángattam magamról a takarót szabad kezemmel.
- Szó sem lehet róla! Bent kell maradnod! Különben mit szólna a főnököm? Chloe! – meg sem álltam a kijárat felé. Közben húztam magammal az infúziós állványt, de ezt észre sem vettem. Szóval ezért nézett rám mindenki olyan furán, a folyosón…
- Állj már meg! – rohant utánam az ápolónő, majd eltávolította a kezemből a csövet. – Ha már mindenképp haza akarsz menni, ne vidd magaddal az állványt!
***
Interjú Adrian Celinnel
Adrian a tinédzserek körében kedvelt énekes a mai vendégem. Új turnéjáról csak a Daily New Yorknak mesélt.
Chloe Kenedis: Nos, üdvözlöm. Csapjunk is rögtön a lovak közé! Adrian, önért lányok milliói rajonganak Amerika szerte. Ön szerint mi kell egy tökéletes imidzshez?
Adrian Celin: Egy jó arc, jó hang, rengeteg jó dal… De valójában a sikert egy régi barátomnak köszönhetem. Ő töltötte fel a videó megosztóra az egyik dalomat.
C.K.: Szóval ez egy igazi álom sztori. Megkérdezhetem, hogy ki is ez a barát?
A.C: Inkább nem adnám ki a nevét. De valójában ő egy nagyon különleges lány…
C.K.: Lány? Több is van köztetek, mint holmi barátság?
A.C.: Ez legyen az én titkom. De most nem azért vagyunk itt, hogy a turnémról beszéljünk?
C.K.: Hát persze. Nos elmondanál pár bennfentes információt a Daily New Yorknak?
A.C.: Hát persze. Főleg ha egy ilyen varázslatos riporter kérdezi… Nos, az első állomás Miamiban lesz, onnan megyünk tovább Orlandóba, aztán New York, és így végig megyünk a keleti parton. Aztán irány Kalifornia!
C.K.: A koncerteken fogod először elénekelni az új dalodat, a Peace-t?
A.C: Úgy tervezem. Valamint a menedzseremmel egy új lemezen is gondolkozunk, ami várhatólag jövőre fog megjelenni.
C.K: Hát, akkor érdemes lesz meglátogatni téged valamelyik koncerteden…
A.C: Ez a  turné egyébként is nagyon látványos lesz, több szempontból is. Most rengeteg speciális effektet, és táncot fog tartalmazni. De inkább nem árulok el többet. Legyen meglepetés!
C.K.: Nos, köszönöm az interjút! Az Adrian Celin rajongók április 12-én találkozhatnak kedvencükkel a New York Arénában!

***
Hajnali három lett, mire begépeltem az utolsó szavakat is a laptopomba, majd rányomtam a ,,küldés” gombra. Megkönnyebbülve indultam az ágyam felé, és kezdtem el átöltözni pizsamára. Ekkor valaki kopogott.
-Ki az? – indultam az ajtó felé felháborodottan. Még is ki a franc keres engem ilyenkor?
- Én. – mondta egy ismeretlen férfi, amikor ajtót nyitottam. Sugárzó zöld szemeivel engem méregetett, barna haja csillámlott a lámpa fényében.  Izmos testét egy fehér trikó takarta, mosolyával teljesen megigézett. Azta! Milyen helyes pasi!
Ekkor hirtelen úgy éreztem, mindha egy láthatatlan erő megragadott volna, és hátra dob. Éles csattanás kíséretében neki repültem a cipős szekrénynek, ami ennek következtében ripityára tört. Óvatosan megpróbáltam feltápászkodni, ám a fiú rám nézett rideg tekintetével, és így ismét neki csapódtam a falnak. Egy démon! Remek, még ilyenkor sem hagyják pihenni az embert! Behunytam kék szememet, de nem sikerült megfagyasztanom az időt. Nem tudtam eléggé koncentrálni, ugyanis a laptopom pont most találta el a derekamat. A fiú pimasz mosolyra húzta a száját, majd elindult felém. Gyerünk Chloe, fagyasztd meg! Érdekes, néha jobban mennek dolgok, ha elkezdem magamat bíztatni. Már csak alig egy méter választott el a betörőtől. Magabiztosan indult el felém, miközben le sem vette a szemét rólam. A szívem vadul kalapált. Szinte biztos voltam benne, hogy ez volt az utolsó cikk, amit a Daily New Yorknak írtam. Éreztem a tarkómon lecsurgó hideg verejtéket, amitől kirázott a hideg. Még egyszer utoljára behunytam a szemem, és teljes erőmmel az időmegfagyasztásra gondoltam. Közben fejen talált egy csizma, meg egy könyv, de nem érdekelt. Csak is arra gondoltam, hogy ezt most élve megússzam. A démonoknak mindig is voltak számomra veszélyes képességei, na, de ilyennel, még nem találkoztam! Úgy mozgatta a tárgyakat a szemével, mint valami varázsló. Hát, ez nem volt túl jó hasonlat.
Óvatosan felnyitottam a szemem. Sikerült! A fiú mozdulatlanul állt tőlem kábé pár centire. Mély levegőt vettem, majd remegő végtagokkal, a telefon felé indultam. Kezemmel minél gyorsabban megpróbáltam tárcsázni a Tanács számát, de mennél jobban siettem, annál jobban remegett a kezem. Végül harmadszorra sikerült benyomnom a Tanács számát, és félénken beleszóltam:
-Patriciát keresem, fontos ügyben.  Chloe Kenedis. – nyögtem ki.
- Rendben, azonnal kapcsoljuk. Megkérdezhetem, hogy mi lenne az a fontos ügy?
- Be szeretnék jelenteni egy ismeretlen démont, aki éppen itt áll a lakásomban, megfagyasztva. Képes tárgyakat mozgatni a szemével. De most már Patriciával szeretnék beszélni!
- Chloe, mi a baj? – szólt bele a kagylóba a Tanács vezetője.
- Valaki megtámadott. Ismeretlen, nem tudom a nevét. Ha jól tudom, képes tárgyakat mozgatni, és ezt telekinézisnek hívják.  Na, de mit keres nálam?
- Biztos vagy benne? Ez a képesség rendkívül ritka a démonok körében. – láttam lelki szemeim előtt, ahogyan Patricia összehúzza a szemöldökét, és gyönyörű, kék szemeivel aggódóan pislog.
- Teljesen. Na, de most mit csináljak vele? Itt áll a szobám közepén, mint valami szobor, és én meg teljesen tehetetlen vagyok.
- Várd, meg amíg oda ér Carlos! És addig ügyelj rá! – utasított. De ez már milyen hülyeség? Carlos képessége a teleportáció volt, pillanatok alatt megérkezhetett! És három, kettő, egy… Máris hangos puffanás hallatszódott a másik szobában. Gyorsan Carloshoz futottam, majd a démonra böktem.
- Nos, köszönöm Chloe. Lehet, hogy holnap behívunk a Tanácsra,hogy megkérdezzünk pár dologról a démonnal kapcsolatban. Na, de addig is, jó éjt! – mondta a férfi, majd belekarolt a mozdulatlan démonba, és egy pukkanással eltűnt. Én meg még mindig tátott szájjal álltam a szekrény törmelékei, és a szétdobált cipőim között…


1.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az első fejezetet! Remélem tetszeni fog! Mindenképp kíváncsi vagyok a véleményedre!

_________________________________________________________________________________

1. fejezet


- Szia, anya! – léptem be anyám manhattani lakásába. Finom sütemény illat terjengett az apró helyiségben. Levettem a vállamról a táskámat, és óvatosan beljebb indultam a lakásban a konyha felé.
- Óh, szia, drágám! – jelent meg előttem hirtelen anya egy fakanállal a kezében, majd egy óriási csattanós puszit nyomott az arcomra. – Kérsz csokis süteményt? Most sütöttem!
- Köszönöm most nem. Csak egy pillanatra ugrottam be, mert otthon meg kell írnom az első újságcikkem! Hát nem csodálatos! – mondtam lelkesen. Még csak tizenkilenc éves vagyok, úgyhogy nagy szó, ha valaki bekerül a Daily New York szerkesztői közé. Nekem sikerült.
- Szóval megkaptad azt a puccos állást. – sóhajtotta anya, majd az orrom alá nyomott egy süteményt. – Biztos nem kérsz?
- Mondtam már, sietnem kell az újságcikkel. – majd megöleltem anyát, és elindultam a bejárati ajtó felé. – Holnap jövök!
Miután bezárult mögöttem a gesztenyebarna ajtó, a lépcsőház felé vettem az irányt. Nem szeretek lifttel utazni, és különben is, három emelet gyaloglás nem nagydolog. Hamarosan le is értem a földszintre, majd kiléptem az ajtón, és már is egy teljesen új világban találtam magam. A New Yorki csúcsforgalom tárult a szemem elé. Dudáló kocsik, sárga taxik, szitkozódó sofőrök, limuzinok… Imádom ezt a várost! Kisétáltam a járda szélére, és kezemet a magasba emelve próbáltam jelezni egy taxinak. Hosszas várakozás után (el is zsibbadt a karom! ) , végre lefékezett előttem egy sárga autó. Óvatosan beszálltam, majd hangosan, és határozottan közöltem a címet a taxissal:
-923. Broadway.
- Rendben. – mondta a sofőr, majd egy kanyarral befordult a következő utcán. Rengeteg felhőkarcoló szegélyezte a taxi útját, és én személy szerint mindegyiket megcsodáltam. Bár már több mint öt éve élek a városban, a mai napig gyönyörűnek találom ezt a sok magas épületet. A kedvencem mindig is az Empire State Building volt, és nyáron egyik nagy álmom vált valóra, hogy feljuthattam a tetejére! Hosszú, és felettébb unalmas sorban állás után beszálltunk egy liftbe, amely egyenesen a 86. emeletre szállított minket.
- Hölgyem. Hölgyem! – szólt a taxis kissé türelmetlenül.
- Elnézést. Csak elkalandoztam. Mennyit kell fizetnem? – tértem magamhoz, majd táskámból előhalásztam a pénztárcámat.
- 23 dollár.
- 23 dollár? Maga megőrült?! – csattantam fel az ár hallatán.
- Se több, se kevesebb. Nézze, hölgyem, nem én szabom az árakat. – mondta határozottan, majd kezét hátra nyújtotta a pénzért. Én meg kénytelen kelletlen a kezébe nyomtam egy húszdolláros bankjegyet, és három egy dollárosat.
- Viszlát! – szálltam ki a kocsiból, és a ház ajtaja felé vettem az irányt. Egyszerűen imádtam ezt a lakást! A tizenkettedik emeletről pontosan a Central Parkra látok, amely ilyenkor, délután gyönyörű látványt nyújt. Félre értés ne essék, soha nem lenne annyi pénzem, hogy egy parkra néző lakást tudjak venni. Ez is csak a Daily New York ajándéka, a dolgozói számára. Én is egy dolgozó vagyok. Szuper!
Miután beléptem a modern stílusú lakásba, megcsörrent a telefon. Remegő kézzel nyúltam a kagyló felé. ,,Csak ne a Tanács, csak ne a Tanács…”
-Chloe Kenedissel beszélek? – szólt bele egy ismeretlen hang, én meg csak egy vékony,,igen”-t mormoltam. – Nos, én a Tanácstól hívom, és…
- Nem, nem. Semmi újabb démon vadászat! Tudja jól, hogy mostmár eléggé kevés időm van ilyenekre. – emlékeztettem a vonal túlsó végén lévő embert. Semmi kedvem nincs megint egy ősi szektának démonokat hajkurászni! Épp elég nekem az, hogy angyal vagyok, és arra vagyok hivatott, hogy megmentsem az embereket stb.
- Na, de tudja jól, hogy ön rendelkezik az időmágiával, és ez most egy különlegeseset! – próbált meggyőzni a hang, én viszont továbbra is tartottam magam. Egyáltalán nem érdekelt ez az egész „időmágia” cucc. Meg tudom fagyasztani az időt, meg előre és hátra tudom tekerni, de ez nem nagy szám! Vagy mégis.
- Kérem, Chloe, ez most nagyon fontos! – könyörgött. Nem, szó sem lehet róla! Egész nyáron démonokat hajkurásztam New Yorkban, közben majdnem felrobbantott egy bűnbanda, összetörték a kocsimat, ráadásul egy démon majdnem megölt! Elegem van már!
- Most már nincs szabadidőm! Ideje végre normális életet élnem! – jelentettem ki határozottan.
- Ez lesz az utolsó ilyen. Megígérem! – győzködött tovább.
- Na, jó. – adtam be a derekam. A francba! Már megint megesett a szívem a Tanácson. – Mi a cím? – kérdeztem unottan.
- Tudtam, hogy önben megbízhatunk. Csak menjen egyenesen a Times Square-re! – utasított a hang, majd letette a telefont. Én meg hangosan sóhajtva elindultam az ajtó felé, hogy még egyszer utoljára megmentsem az emberek életét.
A téren most is óriási volt a nyüzsgés. Fotózó turisták, össze-vissza villodzó reklámtáblák, rengeteg üzlet… és egy… Démon?

 Óvatosan közelebb lopództam a Disney bolthoz, ahol felfedezni véltem egy igencsak gyanús alakot.
-Anya, anya! Légyszi vegyél nekem egy Hamupipőke ruhát! – szaladt oda hozzám egy kislány, majd miután látta, hogy nem én vagyok az anyukája, ijedten elfutott. Mosolyogva néztem rá, de mikor felemeltem a fejem, a lény már eltűnt.
Továbbra is a tömeget fürkésztem, de nem láttam semmi különlegeset. Csak a szokásos tömeget. Már majdnem azon voltam, hogy hazamenjek, de egyszer csak éles sikítás hasított a levegőbe. Egy fekete szárnyú alak jelent meg a tér fölött, és pirosan csillámló szemével az embereket nézegette. Na, most megvagy! Behunytam kék szememet, majd teljes erővel az időmegfagyasztására koncentráltam. Miután felnyitottam a szememet, láttam, hogy mindenki megfagyott. Mintha valaki leállított volna egy filmet. Megvártam, amíg a hátamból elő ugrik egy fehér tollas szárny, majd felrepültem, most mozdulatlan ellenfelemhez. Alaposan szemügyre vettem. Piros szem, fekete haj, arcára fagyott ördögi kacaj… A szokásos, semmi extra!
- Ügyes húzás Chloe. – szólalt meg a démon, majd megmarkolta a karomat.
- Hogy lehet, hogy nem hatott rád a… Azonnal engedj el! – üvöltöttem. Kezei bilincsként kulcsolódtak az alkalomra, de menekülni nem tudtam. Túl erős volt. Szárnyaimmal tehetetlenül csapkodtam a levegőben, ám úgy tűnik, nem sokat segített.
- Mutáció. Vagy erősödés, átalakulás, fejlesztések… - kezdte sorolni gúnyosan.
- Konkrét választ várok! – mondtam mérgesen, majd egy jól irányzott rúgással a térdébe találtam. Egy pillanatra fájdalmában elengedte a karomat, én meg kihasználva az alkalmat, jó messzire repültem.
- Eren kifejlesztett egy új erőt, amit nekem adott. Úgy hívják védekezés. Nem hatnak rajtam az angyalok varázslatai, de színészetből ötös vagyok! Majdnem elröhögtem magam, amikor idejöttél, és úgy csináltál, mintha éppen tanulmányoznál, vagy ilyesmi. – röhögött fel, én meg nem bírtam tovább türtőztetni magam, és megpróbáltam még egyszer megfagyasztani. Miután kinyitottam a szemem, semmi nem változott, csak éppenséggel a démon teljes erejéből repült… FELÉM!