13.fejezet

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a több mint 1750 (!!!!!!) látogatót. És hivatalosan is megdőlt az egy napi látogatási rekord, ugyanis október utolsó napján 124-en kattintotatok az odalamra! Ezt ezúton is szeretném megköszönni! Köszönöm az előző részhez érkezett pozitív kommenteket, remélem ehhez a részhez is érkeznek majd! ;) Továbbra is várom a pipákat is! Jó olvasást mindenkinek! Ja, és még annyit, hogy szeretnétek 18+-os részt? Írjátok meg a chatben vagy kommentben! Na, de most már tényleg nem húzom tovább az időt! :)

little star

_________________________________________________________________________________

13. fejezet

- Még mindig nem értem, hogy hogyan történt ez az egész… - Josh feltolta homlokára a napszemüvegét, majd elfordította a slusszkulcsot kék járgányában. Mikor a motor halkan feldörmögött, nyugodtan hátradőltem az anyósülésen.

- Nem tanácsos New Yorkban kocsival közlekedni… - próbáltam másról beszélgetni, arra utalva, hogy a New Yorki forgalomban, akár órákig is vesztegelhetünk.

- Nyugi, legalább lesz időnk kissé átbeszélni a dolgokat. – kacsintott rám, majd elfordította a kormányt, és megpróbált beállni a főúton haladó hosszú sorba. Fogamat alsó ajkamba mélyesztettem. Nem volt kedvem erről beszélgetni, főleg nem Joshal.

- Baj van? – méregetett szikrázó zöld szemeivel, mire én halkan felsóhajtottam, és belefogtam a mesélésbe.

- És amikor, elindultam az Angyalok Tanácsának székhelye felé, Emily megtámadott, és…

- Várj! Ki az az Emily? – szakított félbe. Pedig már kezdtem belefeledkezni a mesélésbe.

- Josh!

- Oké, oké. Először mesélsz, aztán válaszolsz. – szabadkozott, majd feltartotta tenyerét, hogy megköszönje egy nőnek, aki beengedte a kocsit a sorba.

- Igen, és akkor ott volt Eron, aztán megette a hajamat, és azután belöktek abba a raktárba, és most itt vagyok. – daráltam le gyorsan a sztorit, majd félve Joshra pillantottam. Valamin nagyon gondolkozott.

- Számomra még mindig rejtély, hogy Eron mit akar az angyaloktól, ami olyan fontos lehet, hogy előre segítheti őt a fontos projektjében.

- Fontos projekt? – kaptam fel a fejem.

- Aha. Amikor kicsi voltam mindig ezzel foglalkozott. Mindig a titkos laborjában forgolódott, és állandóan ezt ismételgette: „Majd amikor nagy leszel, láthatod, hogy mennyire sok mindent tett a világért ez a találmány!”. Én meg elhittem. De már nagy vagyok, és tudom, hogy valami nem sikerült neki, így hát most muszáj neki segítséget szereznie.

- Szóval, ez már egy több éves terv az Alvilágban, hogy… Josh, mi is ez a projekt? – tértem rögtön a lényegre.

- Képesség módosítás. Tudod, hogy minél több erőt el tudjon sajátítani egy adott démon, mert a legtöbbjük képesség nélkül születik, ezért kell ez a szer, hogy Eron egy erős hadsereget tudjon létrehozni. Ellenetek. – magyarázta el a tervet. Ledöbbentem. Szóval ez az az erő, amiről a démon beszélt a Times Square felett. Ez volt az a titkos erő, amit említett, hogy Erontól kapta. De ha az Alvilág úrnőjének már sikerült előállítania a szert, akkor mit akar tőlünk? Vagy ez is csak egy ostoba trükk volt attól a démontól?

- És mi van, ha esetleg már sikerült neki? – tettem fel a kérdést, ami romba döntheti Josh eddigi hitét a szer felől.

- Tessék?

- Mi van, ha már sikerült neki előállítania a varázsszert, és most valami mást akar? – kérdeztem ismét, folyamatosan a fiú arcát fürkészve.

- Menjél már te vadbarom! – ordított mögöttünk egy ember. Óvatosan hátrapillantottam a vállam fölött. Ja, hogy mi most egy torlódó kocsi sor elején ülünk! Hupszi! Óvatosan megsimítottam a barátom karját, mire ő feleszmélt, és a gázpedálra lépve előrébb gurult.

- Chloe, visszatérve a kérdésedre, hogyha Eronnak sikerült valami csoda folytán elkészítenie azt a szert…

- Akkor?

- Nektek végetek van. – a szavai még sokáig csengtek a fejemben. „Nektek végetek van.” Igen, pontosan ezt mondta Josh. Nagyot nyeltem. Már kezdett összeállni a kép, erről a bonyolult helyzetről. Emily, a halottak, Lena, a démon… A sok információ elkezdett egyre jobban összeforrni, arra várva, hogy valaki megértse ezt az egész Gordiuszi csomót. A legenda elvén gondolkodva rájöttem arra, hogy a lehető legkönnyebben kell ráakadni a megoldásra. Nem is olyan bonyolult, ha jobban megnézzük, akárcsak a legenda hőse tette. Ő a csomót, amelyet még a legokosabb emberek sem tudtak szétszedni, egyszerűen kettéhasította a kardjával. Nekem is egy ilyen ötlet kell. Ami előre segíti a nyomozást.

- Min gondolkozol? – riadtan megráztam a fejem, majd visszatértem a jelenbe. Ahhoz, hogy tisztán lássam a dolgokat, először Josht kell tovább faggatnom.

- Semmin. Csak talán ideje lenne végre pontot rakni az ügy végére.

- Most úgy beszélsz, mint valami helyszínelő, egy béna krimisorozatban. – tört ki belőle a nevetés, mire sértődötten összefontam karjaimat a mellem fölött.

- Pedig ezt most komolyan mondtam. Érzem, hogy közel járok a rejtély megoldásához! Csak kell valami kapocs. Egy isteni szikra. Vagy mit tudom én. Valami, ami összeköti a kusza szálakat. – meredtem a semmibe elszántan, mintha most valami nagyon okos dolgot mondtam volna.

- Oké, Sherlock, szedd össze minden erődet! – figurázott ki nevetve. Nem bírtam tovább a duzzogó kislányt játszani, úgyhogy én is elmosolyodtam.

- De most komolyan. Ideje pontot tenni… Azaz ideje lezárni… - minden egyes ötlet, ami eszembe jutott, hogy mivel fejezhetném be a mondatot, nevetségesnek hangzott, úgyhogy inkább nem folytattam.

- Megérkeztünk. – állt le Josh a kék Toyotával egy ház előtt.

- De én nem is itt lakok. – ellenkeztem, amikor megláttam a kissé rozoga téglaépületet a Little Italy negyedben. Hát nem a legjobb környék, de azért próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

- Azok után, hogy Eron elrabolt, ne is álmodj róla, hogy engedem, hogy egyedül lakj a lakásodban! Úgyhogy üdv nálam! – szállt ki az autóból, majd átsétált az én oldalamra, és kitárta előttem az ajtót.

- Aha. – nem tudtam, hogy mit mondjak, sőt jobb lett volna meg sem szólalnom, úgyhogy ezután már csak némán követtem a fiút a ház felé.

- Tudom, nem egy Central parki luxuslakás… - szabadkozott, amikor kitárta előttem a lakás ajtaját. Amint beléptem, majdnem nekimentem a fehér (pontosítok, valaha fehér) kihúzható kanapénak, ami előtt egy plazma tévé állt a földön. A szoba végében pedig egy apró konyha volt, és egy ajtó, ami valószínűleg a fürdőbe vezetett.

- És én hol fogok aludni? – kérdeztem, amikor minden matektudásomat egybevetve rájöttem, hogy nincs több ágy. Csak egyetlen egy van. Azaz Joshal kell aludnom!

- Ugye nem baj… - nézett rám félve. Biztosan a falfehér, vámpíros filmekbe illő arckifejezésem hozta rá a frászt.

- Nem dehogy… - dadogtam.

- Akkor jó. – mosolyodott el, majd átfurakodva a keskeny részen a fal, és a kanapé között elindult a konyha felé – Kérsz valami kaját? Van sajt, de… Szerinted miért lett zöld? – undorodva elhúztam a számat.

- Mert penészes? Könyörgök, Josh, ne erőltesd, majd én főzök valamit.

- Remek! – csillant fel a szeme, majd intett, hogy lépjek oda. Átpréseltem magam a kis résen, majd a konyhához lépve, megpróbáltam azon gondolkozni, hogy mit tudnék sütni ebből a minimális kaja készletből.

- Tejbegríz megfelel? – kérdeztem.

- Nem tudom, de a tejnek olyan furi szaga van… - tartotta az orrom alá a minimum ezer éves dobozt.

- Bah. – köhécseltem a borzalmas bűztől. – Akkor együnk… Öhm, na, jó rendeljünk egy pizzát!

- Nem is rossz ötlet. – nyúlt Josh a telefonja felé, majd fejből beütötte a pizzázó számát, és a füléhez emelte a készüléket.

- Aha, aha. Igen egy hawaii pizzát szeretnék kérni. Ja, természetesen a legnagyobb méretben. Nem, most nem egyedül vagyok. Ha már jössz, hoznál pár műanyag tányért? Áh, hogy nem vagy a csicskám! Bocsi. Oké, köszi, szépen! – rakta le hosszas beszélgetés után a kagylót, mire én felnevettem.

- Remélem finom lesz a pizza. Különösen, ha már a New Yorki Olaszországban vagyunk.

- Azért ne tévesszen meg a környék neve. Homar csinálja a létező legrosszabb pizzát. De a barátom, szóval tőle rendelek. Egyébként nem zavar, ha papírszalvétán kell enned?

- Nem, dehogy. – nevettem fel. Alig vagyok itt húsz perce, de már máris hozzá szoktam Josh hanyagságához.

- Akkor jó. – kacsintott rám, majd hosszasan megcsókolt.