17.fejezet

Sziasztok!

Köszönöm a több mint 2450 oldal megtekintést! Nagyon sokat jelent! Úgyhogy meghoztam a 17. részt, amiben már tényleg elindul a történet. Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok róla, véleményeiteket kommentben várom, de ha valakinek nincs ideje/kedve kommentet írni, egy pipát is küldhet! ;) Jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________

17. fejezet

Megfagyott ereimben a vér. A szemem kidülledt a felismeréstől. Most, hogy már tudtam, ki szól hozzám, még jobban összehúztam magam, és tenyereimmel minél jobban próbáltam eltakarni az arcaimat. Egy hideg kéz megérintette csupasz könyökömet, mire összerezzentem. Éreztem a nő hűvös leheletét az arcomon, miközben egyre közelebb lép hozzám. Én meg egyre csak hátráltam. „Semmi baj Chloe, nyugodj meg!” Nyugtatgattam magam, miközben egyre beljebb lépegettem a liftben.

- Attól tartok beszélnünk kell… - kezdi a nő, majd hallom, hogy megnyomja a lift egyik gombját, és a felvonó egyre feljebb emelkedik.

- Nem vagyok rád kíváncsi. – fejeztem ki őszinte véleményemet. Hátamat mutatva a nőnek próbáltam tiltakozni a beszélgetés ellen. Tudtam jól, hogy egy cseppet sem veszélytelen a hátam mögé engedni egy ilyen alakot.

- Ötödik emelet. – hümmögött a maga rekedtes hangján. – Chloe, csak öt perc! Hallgass meg!

- Mi okom lenne rá? – motyogtam, és továbbra is kitartottam a lift fala mellett. Hirtelen erős karok szorítását éreztem meg a karomon, amely kirángat a biztonságot nyújtó felvonóból.

- Gyere már! Nincs sok időnk! – éreztem, ahogyan a hideg ujjak a csontom köré fonódnak, bilincset alkotva a könyököm köré. Rugdosódva próbálok tiltakozni, de a nő erősebb nálam.

- Egy árulóval nincs miről beszélnem… - próbáltam arra utalni, hogy nincs kedvem vele beszélni.

- Hol van a tőr? – sziszegte a fülembe, miközben még erősebben megszorította a karomat.

- Milyen tőr? – kezdtem ismét a „nem tudok semmiről” játékot.

- A tőr. A tőr az ötágú csillaggal. – sziszegi alig hallhatóan Emily. Nagyot nyeltem, amikor izzó barna szemével találtam magam szembe, amely valaha még melegséget, és nyugalmat árasztott.

- Emily, mi történt veled? Miért álltál be árulónak? Miért árultad el Patriciát? – bombáztam rengeteg megválaszolatlan kérdéssel, miközben vészesen közeledtünk az 564-es kórterem felé.

- Én árultam el Patriciát? Röhögnöm kell… - horkantott gúnyosan. Nem értettem, hogy miről beszél. Értetlenül meredtem rá válaszra várva, de ő direkt másra terelte a szót.

- Tudom, hogy a szobában rejtetted el a tőrt! Úgyhogy most bemegyünk, és vagy oda adod nekem, vagy pedig nem állok jót magamért!

- Most félnem kellene? – vigyorogtam a szemébe gúnyosan, hiszen tudtam, hogy még nem akar megölni. Egyelőre nem.

- A helyedben nem viccelődnék! Utolsó esély… - sóhajtott, majd megállva a szoba előtt várakozóan rám meredt.

- Menjünk be!  - javasoltam, majd udvarias fogolyként, az ajtóhoz engedtem Emilyt.

- Basszus zárva! – kezdte el rángatni az ajtót. Mosolyogva néztem, ahogyan szenved.

- Segítenél? – meredt rám könyörögve.

- Ezt komolyan kérdezted? – fontam keresztbe a mellem előtt a karjaimat.

- Te akartad! – sóhajtott Emily, majd egy óriási rúgással leverte a kilincset az ajtóról, ami így megadta magát, és nyikorogva kitárult előttünk.

- Meg is lepődhetnék… - jegyeztem meg epésen, majd beljebb sétálva a szobában, próbáltam olyan arcot vágni, mint akinek tényleg fogalma sincs róla, hogy hol van a tőr.

- Nincs időnk komédiát játszani! Add ide a tőrt, különben…

- Különben? – kérdeztem vissza jelentőségesen. Emily dühösen belevert egyet a falba öklével, de ez sem használt nálam. Tőlem dühönghet itt napestig, akkor sem adom oda a tőrt.

- Hát jó! Adok egy kis gondolkozási időt! – toporgott az ajtóban, végül hangos csattanással bevágta maga mögött az ajtót. Tudtam jól, hogy azonnal visszajön, ha csak egy kis motozást hall, így muszáj volt valahogy elkerülnöm, hogy váratlanul rám törjön. Óvatosan kitámasztottam az ajtót egy székkel, hogy még véletlenül se tudjon bejönni addig, amíg a szék fel nem borul. Mikor teljesen meggyőződtem a felől, hogy már senki nem tud bejönni, ha csak nem szuperhős, kihúztam a tőrt, vörös markolatánál fogva a matrac alól, majd az orvosi köpenyem zsebébe csúsztattam.

- Engedj be te kis csitri! – dühöngött az ajtó másik oldaláról Emily, de én csak nevetve megráztam a fejem. – Egyszer úgy is bejutok!

- Kétlem. Se ki, se be… - az arcomra fagyott a mosoly. Azaz én sem tudok elmenni. Kétségbeesetten kapkodtam a fejem a szobában, hátha látok valamilyen menekülési útvonalat. Lassan kitört rajtam a páni félelem. Kimászhattam volna a sz ablakon, viszont a kilátás pont a kórház előtt tobzódott tömegre nyílott, így nem lett volna túl okos ötlet angyal szárnyakat növesztve leszállni az ötödik emeletről.

- Jaj, ne! – kaptam lüktető fejemhez. A fájdalomtól képes lettem volna összeroskadni. Egy ismerős érzés markolt a lelkembe. „Nekem végem.”

- Mindjárt… - hallottam kintről Emily erőlködéseit, de még mindig nem sikerült neki betörnie a vasajtón keresztül. Még egyszer megszorítottam a kés markolatát, és elővettem a zsebemből. Ha már Emily úgyis elveszi a tört, legalább utoljára had vegyem szemügyre az ötágú csillagot formázó szimbólumot. Óvatosan végig simítottam ujjaimmal a mintán. Amint hozzáértem, egyszer csak megjelent néhány érdekes minta, de amint leemeltem róla az ujjaimat, ismét eltűntek.

Mintha villám csapott volna belém, úgy hatott rám a felismerés! A test melegétől láthatóvá válnak a szimbólumok, amelyek közelebb vezethetnek ennek az egész dolognak a megfejtéséhez. Most már kissé magabiztosabban simítottam végig a fekete jelképen, amelynek minden csücskénél meg jelent egy-egy apró jel. A szememet meresztgetve próbáltam kivenni az apró állatalakokat, amelyek megjelentek az érintésemtől.

 - Egy tigris, egy gepárd, egy sas, egy bivaly, és egy… talán sárkány… - suttogtam magamban a jelképekről felismert állatokat.

- Nem úszod meg! – toporzékolt még mindig Emily az ajtó másik oldaláról.

Gyorsan kerítettem egy papír fecnit, és egy tollat, amire rárajzoltam egy ötágú csillagot, és mindegyik csücskébe beírtam a hozzátartozó állatot.

 A papírt (mit volt mit tenni) a melltartómba csúsztattam, azaz arra a helyre, ahol valószínűleg Emily nem fog kutakodni. A tőrt pedig a farzsebembe helyeztem, majd diadalittasan vártam, hogy Emily betörje az ajtót. Közben végig a jelképeken járt az eszem. Tigris? Mi lehet a tigris? Veszélye. Ez az első szó, ami eszembe jut. Gepárd? Talán… A gepárd a világ leggyorsabb állata. Talán ennek köze lehet a jelképhez. Sas? Sas? Hm, talán jól lát? Éleslátás, talán. Bivaly? Erős, mint a bivaly! A sárkány meg az egész összessége!

- Meg van! – kiáltottam fel diadalittasan. A sárkány jelképezi a démonokat, akik veszélyesek, gyorsak, erősek, és éleslátóak! Már csak arra kéne rájönnöm, hogy ennek mi köze van mindehhez. Gondolataimba mélyedve forgattam az ujjaim között a tőrt.

- Meg vagy! – tört be hangos robajjal az ajtó. Emily sóvárgó tekintetével találtam magam szemben. – Add ide!

- Soha! – jelentettem ki, és védelmezően magamhoz szorítottam a kést.

- Hiszen ez csak egy kés! Semmi különleges nincs benne! Add ide szépen, és nem bántalak!

- Soha! – ismételtem meg jelentőségteljesen, majd Emilyt félrelökve átléptem az ajtó küszöbén, és minden erőmmel azon voltam, hogy épségben elérjem a liftet…

16.fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom késtem, nem is kicsit. Nem kezdek el magyarázkodni, meg ilyenek, szóval szerintem vágjatok bele nyugodtan a történetbe! :) Kommenteljetek, és pipázzatok, hogy tudjam, hogy mit gondoltok a blogomról! Jöhet hideg-meleg kritika! Valamint nem akarok spoilerkedni, de szerintetek ki szólt hozzá Chloéhoz a rész végén? Jó olvasást! :)

little star

_________________________________________________________________________________

16. fejezet

Megdermedtek. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott. Bár már rengetegszer volt szerencsém látni, az erőm használatának hatásait, mégis a ami napig teljesen ledöbbent a mozdulatlan tárgyak, emberek képe. Óvatosan közelebb csoszogtam a szoborszerű alakokra, akik pár másodperce még éltek, és virultak. Emily szájából diadalittas kiáltás készült kitörni, mivel ajkát már elkezdte kinyitni. Szőke, göndör fürtjei a lendülettől az arcába csapódtak, a tőrt eldobó karján az izmok megfeszültek. A tőr! Kaptam a fejemhez, majd 180 fokos fordulatot véve, az orvosra meredtem. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat. Hála Istennek, még időben sikerült megállítanom az időt. Az orvos fehér hajjal keretezett arcán összefutottak a ráncok, szemüvege mögül, kék szemei a felé tartó tárgyat fürkészték, kezét védekezően mellkasára emelte és száját segítségkérésre nyitotta. Óvatosan megragadtam a levegőben mozdulatlanul lebegő tőrt, majd kirántottam a kettőjük közötti légtérből. Lassan szemügyre vettem a tárgyat. Markolata vörös bőrből készült, rajta egy különleges szimbólummal, aminek szerintem köze lehet a démonokhoz. Egy ötágú csillagot volt a bőrre festve fekete festékkel. A penge nagyon élesnek tűnt, ezért inkább hozzá sem nyúltam, ügyetlenségemet figyelembe véve. Tudtam, hogy hamarosan megtörik a varázslatom, ezért minél előbb megfelelő rejtekhelyet kellett találnom a tőrnek. Bár hidegvérrel visszaadhattam volna jogos tulajdonosának, aki ezek után valószínűleg kapva az alkalmon, kinyír, de éreztem, hogy még nagy szükségem lehet erre a tőrre. Így hát, mivel nem volt jobb ötletem, a kórházi matrac és az ágyrács közé csúsztattam.

- Mi a… – hallottam az orvos meglepődött hangját a hátam mögül. Gyorsan megpördültem a tengelyem körül, mintha mi sem történt volna, és értetlenkedve megrántottam a vállamat, mintha nem tudnék semmiről.

- Te kis csitri! – üvöltött fel Emily, amikor rájött, hogy mit tettem. – Hova tetted a tőrt?

- Milyen tőrt? – néztem rá ártatlanul. Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de az összecsapásnak nem most jött el az ideje. Ezt ő is nagyon jól tudta.

- Chloe, jól vagy? – rontott be lélekszakadva Josh.

- A lehető legjobban. – vigyorogtam gúnyosan Emilyre, aki egy sértődött horkantás után távozott.

- Ilyen gyorsan felépültél? – szorított magához szorosan Josh, miközben elkezdte simogatni a hajamat.

- Semmi gond. Csak egy apró karcolás volt… - nyomtam egy puszit a nyakára.

- Ha lehet ne itt… - köszörülte meg a torkát a mögöttünk álló főorvos, arra utalva, hogy ne itt romantikázzunk.

- Hupszika! – mosolyodtam el, majd egy gyors csókot leheltem Josh ajkaira, és kibontakoztam az öleléséből.

- Látom Chloe, most már remekül vagy! Így nyugodt szívvel haza engedlek a kórházból. – kacsintott rám a doktor, majd intett a szekrény felé, hogy felöltözhetek.

- Maradhatok? – vigyorgott rám pimaszul Josh. Nevetve, megráztam a fejem, majd örömmámorban úszva, hogy végre haza, azaz visszamehetek Josh lakásába, magamra húztam egy farmert, és egy,,Lucky girl” feliratú lila pólót.

- Mit keresett a szobádban Emily? Nem láttam, hogy mikor jött be. – kérdezte a zöld szemű fiú, már a kék autóban ülve.

- A tőr! – kaptam a fejemhez ijedten. Mivel annyira örültem annak, hogy végre kiszabadulhatok a fehér és fertőtlenítő szagú börtönből, teljesen kiment a fejemből a tény, miszerint én egy éles pengét rejtegetek az ágy alatt!

- Milyen tőr? – nézett rám kíváncsian a fiú. Hevesen megráztam a fejem. Az arcomat korbácsoló hajfürtjeimmel készültem megbüntetni magam a butaságom miatt. Nem elég, hogy ott hagytam a tőrt, de még el is szóltam magam! Nem mintha nem bíznék meg Joshba, na, de ő még is csak egy démon… és, hát…

- Hallgatlak… - szólalt meg ismét. Nagyot nyeltem, majd úgy tettem, mintha a mellettünk elsuhanó autókat vizsgálnám.

- Milyen tőr? Nem is beszéltem tőrről! Mi is az a tőr? – hebegtem erőtlenül, majd amikor szembe találtam magam Josh fürkésző tekinteteivel, feladtam a küzdelmet, és mindent elmeséltem.

- Egy ötágú csillag? – meredt az útra elmélyedve a gondolataiban.

- Aham. – bólintottam. Reméltem, hogy tud valamit a szimbólumról, mert ha nem, hiába árultam el minden egyes kis részletet.

- Őszintén meg mondom, soha nem érdekelt a népen történelme… - hangosan felhorkantottam. Szóval nem tud semmit!

- De akkor is vissza kell szereznem azt a tőrt! Fordulj vissza most azonnal! – utasítottam a ,,sofőrömet”.

- Viccelsz? A New Yorki forgalom kellős közepén állunk! Még is hogy a francban forduljak vissza? – szembesített a helyzettel. Durcásan keresztbe fontam a karjaimat, majd lejjebb csúsztam az ülésen, és az előttünk feltorlódott kocsisorra meredtem.

- De nekem akkor is muszáj megszereznem azt a tőrt! Érzem, hogy segíthet Eron megfékezésében! Csak tudnám, hogy mit jelent az ötágú csillag! – ecseteltem a problémámat.

- Chloe, most már úgysem engednek vissza a szobába! Reménytelen… - győzködött.

- Remek ötletet adtál! – terült szét a vigyor az arcomon, majd egy gyors csókkal búcsúzva kitártam a kék kocsi ajtaját, és vidáman integetve a fiúnak szlalomoztam el a kocsik között.

Még nem sikerült messzire jutnunk a kórháztól, így pár perc séta után ismét a fehérre meszelt épület előtt álltam, amely teljesen eltörpült az őt körülvevő felhőkarcolók között. Az épület előtt hatalmas tömeg verődött össze, valamennyiük fehér köpenyt viselt. Az orvosok. Gondoltam, majd feltérképezve a helyzetet eszméltem rá, hogy a főbejáraton keresztül képtelenség bejutni az épületbe. Hangosan felsóhajtottam, majd behúzódtam az egyik apró sikátorba az épület mellett. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki nem figyel, ívbe feszítettem a hátamat, és meg vártam, amíg az óriási fehér szárnyak elő törnek a hátamból. Mosolyogva üdvözöltem a tollas gyönyörűségeket, majd elkezdtem velük csapkodni, hogy minél magasabbra emelkedjek, és be tudjak jutni az ötödik emeleti folyosóra, ahonnan nyílott az én kórtermem. Mázlim volt. Az ötödiken éppen szellőztettek, így miután megkapaszkodtam az ablakkeretében, visszahúztam szárnyaimat a hátamba, és óvatosan, figyelve arra, hogy senki ne lásson meg, bemásztam az ablakon. Nagy szerencsémre senki nem járkált a folyosón, így hát nyugodt szívvel indultam el az 564-es szoba felé. Lépteim visszhangoztak a kihalt folyosón. Igazából nem nagyon értettem, hogy miért vannak ilyen kevesen ezen a szinten, hiszen mindig is ez volt a legzsúfoltabb emelet.

564. Álltam meg a fehér, barátságtalan vasajtó előtt. Kezemet a kilincsre emeltem. Túl könnyen bejutottam ide. Fordult meg a fejemben. De ha már ilyen közel voltam a célomhoz! Óvatosan elfordítottam a fém golyót, de az ajtó nem engedett.

- Zárva. – suttogtam magam elé letörten, majd újabb terv ötlött a fejembe. Felkaptam magamra a mellettem lévő fogasról az orvosi köpenyt, majd elindultam le a recepcióra, hogy elkérjem a kulcsot. Szerencsére, már jól kiismertem magam az épületben, ezért nem okozott problémát elvergődni a liftig, majd lejutni a földszintre. Nem értettem, hogy miért állnak itt ennyien. A liftből is alig bírtam kiszállni, az irdatlan mennyiségű ember tömeg miatt.

- Most mit csináljak? – kérdeztem csak úgy magamtól. A kezembe temettem az arcomat, majd teljesen lemondva a tőrről a lift falának dőltem.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte egy ismerős hang. Egy túlságosan is ismerős hang…

Rengeteg díj

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm Csakegylánynak, Morwennek, szerecsendiónak, és Mollynak az azt hiszem 3.,4. és 5. díjamat! Bocsánat, hogy csak most készítek róla bejegyzést! Valószínüleg az új részt holnap teszem fel, de bízom benne, hogy elolvassátok az eddigi fejezeteket is. :)

little star

_________________________________________________________________________________

A díj szabályai:

- Írj 6 dolgot magadról (lentebb olvasható)

- Válaszolj 6 kérdésre

- Írj 6 kérdést

- Küldd tovább 3 embernek
- Köszönd meg a díjat

6 dolog magamról:

1. Gyűlölöm a hétfőket!

2. Meg a keddeket,szerdákat... Az összes tanítási napot! Talán a péntek tűrhető...

3. Na, jó nem folytatom tovább a felsorolást. :)

4. Lány vagyok.

5. Egyszer szeretnék eljutni Sydneybe, Ausztráliába.

6. Meg fogtok lepődni, de annyira nem szeretem az One Directiont. Mármint a számaik jók, de szerelemből egyiket sem szeretem, de ennek ellenére az 1d-s fanfictioneket olvasom. :)

Csakegylány kérdései:

Mi a célod az írással? 

Lehet, hogy majd egyszer szeretnék az írással foglalkozni, nem biztos, hogy úgy mint konkrét író, lehet, hogy műfordító, vagy újságíró leszek, de az írással mindenképp szeretnék majd foglalkozni, akár hobbiként is.

Szeretnél majd komolyabban is foglalkozni vele? 

Hát ezt az előző kérdésben kifejtettem. :)

Mi a legnagyobb sikered az írás terén? 

Volt már egy befejezett regényem, de az annyira nem lett jó, úgyhogy most talán legnagyobb sikernek a blogomat mondanám. :)

Hogy bírod a sulit? 

Nem vagyok rossz tanuló, csak tesiből, de mégis normális gyerekhez híven annyira nem szeretek suliba járni, legfeljebb a barátaim, és a szünetek miatt. Ennek ellenére szoktam különböző plusz munkákat vállalni, például büfés különböző rendezvényeken, ruhatáros....

Ki a kedvenc karaktered a blogodban?

Természetesen Chloe. De amúgy Josht is szeretem, meg mindenkit. Na, ez egy nehéz kérdés...

Nézed az X-Faktort? 

Aha.

Kinek szurkolsz?/Mért nem nézed?

Hajrá BYTHEWAY!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Meg DANICS DÓRA!

Kedvenc tv műsorod?

X-faktor :)

Kedvenc blogod?

Nagyon sok van, mint mondtam kedvelem az 1dseket is, meg a nem 1dseket is egyaránt. :) Bármilyen blogot szívesen olvasok. 

Ki a kedvenc magyar előadód? 

Bytheway! Most én ilyen x-faktor lázban égek. :)

Szerinted Larry létezik?

Talán.

Morwen kérdései:

1. Miért kezdtél el írni? Mert szeretek. Meg inspirált a többi blog.
2. Mióta írsz? Kis korom óta érdeklődök iránta, eleinte még csak diktáltam, de az utóbbi időben áttértem a Wordre. Mármint az utóbbi években.
3. Hány regényt, novellát írtál eddig? Novellát rengeteget, befejezetlen regényt rengeteget, de befejezettből csak egy van.
4. Mik a kedvenc témáid az írásban? Természetfeletti dolgok.
5. Melyik művedre vagy a legbüszkébb? Talán erre.
6. Miért? Mert ez az egyetlen amit felraktam az internetre, és kaptam rá néhány pozítív visszajelzést. :)

Szerecsendió kérdései:

Olvastál blogot, mielőtt írni kezdtél? - Nem, mert kiskoromban nem tudtam olvasni. :D

Hogyan találtál rá a bloggerre? - Google. :) De igazából tényleg.

Melyik az a város ahova feltétlenül elakarsz jutni életed során? - Sydney, Szingapúr, Los Angeles, Dublin, Dubai, Miami, Rio de Janiero....

Fontosnak tartod a sportot egy ember életében? Te sportolsz valamit? - Igen, és igen. Táncolok és úszok.

Van olyan barátod, akit az internet segítségével ismertél meg? - Van, de az igazi nevét nem tudom, mert valami farmos játékon csetelgettünk még régen. :)

Milyen a stílusod? Ítéltél már meg mást az öltözködése alapján? - Követem, és szeretem a divatot. Stílust nem igazán tudok mondani, hol lányos, hol sportos. Igazából a második kérdés nálam tabu! És ha mások az öltözködése miatt csúfolnak valakit, engem nem érdekel, hogy nem ismerem őket, belepofázok a beszélgetésükbe, és megmondom a véleményemet! Szerintem senkit nem lehet elítélni a családja pénze miatt.

Mi alapján válogatod meg a barátaidat? - Én bárkivel szívesen barátkozom, csak legyen velem kb.egyidős, és kedves.

Melyik az a dal, amit nem bírsz megunni? - One way or another :)

Milyennek látod magad 5 év múlva? - Egy csodálatos éretségivel, rengeteg nyelvvizsgával a kezemben, szenvedek valamelyik egyetemen. :)

Ha egy napig bárki lehetnél, ki lennél? MIért? - Valamelyik híres énekesnő, hogy elgalább egy napig jól tudjak énekelni. :)

Mit tartassz a legfontosabbnak az életben? - Szeretet. :)

Molly kérdései:

Milyen blogokat szeretsz leginkább olvasni? - Már válaszoltam erre a kérdésre párszor a cikk folyamán.... :)

Mi volt az első történet amit olvastál? - Nos, számomra ez egy kicsit félreérthető kérdés abból a szempontból, hogy igazából nem tudom, hogy akitől kaptam a díjat, a tényleges első történetemre gondolt (Hamupipőke) vagy az első blogosra ( Eyes openfic - Nyitott szemek).

Milyen könyveket szeretsz olvasni? - Fantasy. Sokadszorra is. De a kedvenceim a vörös pöttyös könyvek. :)

Ki a kedvenc íród? - Sok van :)

Hogy képzeled el a jövődet? - Fentebb válaszoltam erre. :)

Sokszor beleképzeled magad egy-egy történetbe? - Aha.

Melyik könyv szereplő bőrébe bújnál a legszívesebben? - Hermione Granger, Katniss Everdeen....

MIt nézel meg először egy blogban, amikor megnyitod? - Fejléc, mert az elején csak azt látom. :D

Mit szeretsz a szabadidődben csinálni? - A barátaimmal lógni, olvasni, táncolni, zenét hallgatni, tévézni....

Mi a kedvenc meséd? - Szépség és a szörnyeteg. :) Meg régen szerettem a barbie meséket is :)

Milyen filmeket szeretsz nézni? - Vígjátékok, meg kaland filmek, de krimiket, meg más horrorisztikus filmeket nem nézek! Még az Éhezők Viadala, meg a Twiglight belefér.... :)

Kérdéseim:

1. Hogyan jellemeznéd magad az osztályodon belül? Inkább a háttérben maradsz, vagy szeretsz villogni?

2. Miért pont arról írsz blogot, amiről írsz? (értelmes kérdés...)

3. Olvasod a blogomat? Ha igen, neked hogy tetszik?

4. Hol voltál nyáron? Nyaralni?

5. Hogy vagy?

6. Milyen fajta telefonod van?

Akinek tovább küldöm:

Gréta

Ildi

Clove

15.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb részt! REmélem tetszeni fog, ez a 15. fejezet, és mot már egyre izgalmasabb lesz! Remélem tetszeni fog, és kérlek KOMMENTELJETEK és PIPÁZZATOK!!! Nagyon sokat jelentene, ha tudnám, hogy mit gondoltok a blogról! Még egy közérdekű, hogy mostantól kb. 3-4 naponta hozom majd az új részeket. A végére csak annyit, hogy jó olvasást!

little star

_________________________________________________________________________________

15. fejezet

Kezeimet a sebemre szorítva lekászálódtam a konyhapultról. A fájdalomtól eltorzult arccal igyekeztem a fürdőszoba felé, hogy le tudjam öblíteni a sebet. Szemem előtt apró pontocskák táncoltak, így egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom az asztal sarkában, hogy megelőzzem az ájulásomat. Agyam elnehezült, mintha egyre nagyobb késztetést éreztem volna az iránt, hogy feladjam ezt az egészet, és a földön fetrengve sikítozzak. Egymás után környékezték meg, és törtek be a gondolataimba az egymást kergető összeesküvés elméletek. Egy pillanatra behunytam a szemem, és megráztam a fejem, hogy elhessegessem a rossz gondolatokat. A vádlimból még mindig ömlött a vér, és egy elég tetszetős vértócsát sikerült kialakítanom az asztal mellett. Bocsánatkérően meredtem Joshra, aki éppen az elsősegély doboz után kutakodott az egyik szekrényben. Bár lehet, hogy hiába keresi egy ilyen lakásban. Óvatosan tovább indultam, de most már csak aprólépésekkel haladtam, nehogy megint rosszul legyek. Biztosan rengeteg vért vesztettem, így nem is értem, hogy miért nem hívtuk fel idáig a mentőket. Talán, mert féltem megint találkozni Emilyvel, akinek még mindig van képe embereket gyógyítani, miközben a sajátnépét pedig elárulja. Undorító. Nappal életeket ment, este pedig életeket olt. Őszintén büszke lettem magamra, amikor mérlegre helyeztem Emily munkásságát, és az enyémet. Hosszú évek óta először. Mindig is zöldfülűnek számítottam az angyalok között, mindig én voltam a csicska, aki tapsra ugrott, és teljesítette Patricia minden vágyát. Ha csak egy szelet kenyérre vágyott, én ugrottam el a közeli (azért, nem is annyira közeli) kisboltba, de ha ennél többet szeretett volna, nekem kellett azt is megtennem. Én voltam a csali, vagy a nem is tudom, az, aki mindent megcsinált a főangyalok helyett. Ők meg addig a varázstekercseket bújták, gondolatban kitalálták, hogy mit is kéne még csinálnom, hogyan oldják meg azt, hogy plazma tévéket szerelnek az irodákba, és még sok más értelmetlen dolgot. Így lassan joggal hívhattam magam a főangyalok egyikének, sőt szinte tőlem függtek. Gyűlöltem ezt az időszakot. Ilyenkor azok, akik régebb óta az Angyalok Tanácsánál dolgoznak, jól kihasználnak. Gondolom ezért sem akarta Linett, hogy Haileyből angyal váljon. Apró fénykarikák kezdtek a szemem előtt táncolni, majd erőtlenül meggörnyedtem. Kezemmel erősen belemarkoltam a korhadtfába, és próbáltam tovább indulni. Térdre estem. Megpróbáltam felhúzni magam a valamiért kissé homályos székre támaszkodva, de nem bírtam el saját magamat. És ekkor elsötétült minden. Az utolsó kép ami megmaradt, a felém rohanó Josh, aki ügyesen átugorja a kanapét, miközben kivillan izmos felsőteste. Utolsó gondolatom az volt, hogy milyen jól néz ki így. Ezután már minden kimaradt…

Egyedül futottam a sötét utcán.

 Éreztem a zsigereimben, hogy muszáj gyorsabban futnom, különben utolérnek. Megfeszítettem az izmaimat, és próbáltam minél messzebbre elrugaszkodni a talajtól mindenegyes lépésemnél. A levegőt kapkodva rohantam a sötét sikátorban. Óvatosan hátrapillantottam. Három nagyra nőtt kutya üldözött, felettük fekete szárnyaival szelte a levegőt Josh, és folyamatosan rám mutogatott. Minden mutatásnál felugattak a démoni kutyák, és még gyorsabb tempóban igyekeztek utánam. Csak egyre tudtam gondolni. Muszáj elmenekülnöm ezek elől. Nem engedhetem magam elkapni, mert akkor végem. Hideg verejték csurgott végig a hátamon, egyre lassabban lépkedtem. Ismét belenyilallt a fájdalom a vádlimba, és éreztem, hogy egyre inkább lassulok, a fekete bőrű, szikrázóan vörös kutyák, és a gonosz kacajt hallató Josh, pedig hamarosan beér. Erőtlenül lerogytam a földre, miközben a lábamból kiserkent a vér, és egyre nagyobb tócsát alkotva körülöttem próbált tovább terjedni. A torkomból erőtlen „NEE!” kiáltás szakadt fel, miközben kezemet sérült lábamra nyomtam, hogy így fogjam fel a vérzést.  Könyörögve néztem Josh zöld szemeibe, amik most kifejezetten gonoszul villogtak, és nyoma sem volt a hajdani jókedvnek a tekintetében. Ijedten meredtem az egyre közeledő négyesre, akik már alig várták, hogy elkaphassanak. Behunytam a szemem a halálra várva, de ekkor egy mély kacaj hasított a levegőbe. Óvatosan körbenéztem a sikátorban, ahol a nyirkos falakon, és a veszedelmesen felém közeledő kutyákon kívül nem volt senki.

- Gyáva! – hangzott Josh irányából. Összerezzentem erre a szóra. Ezt biztosan nem nekem mondta. Én nem lehetek gyáva. Nyeltem egy nagyot, majd a szemébe néztem.

- Még a sajátjaidat sem bírod megvédeni? – folytatta a becsmérlést. Összeszorítottam a fogaimat, így próbáltam visszatartani a fájdalmamat.

- Nem vagy elég erős ahhoz, hogy angyal légy! El fogsz bukni! – a szavai sokáig visszhangoztak a fejemben. Neonlámpával villogott az agyamban a „gyáva” szó. Nem hagyhatom cserben a szeretteimet, és a barátaimat. Nem adhatom fel ilyen könnyen. Az életem árán is ki kell állnom a népem mellett.

- Soha! – vágtam dacosan a képébe, mire meglepődött arckifejezésre váltott.

- Ó, igazán? Pedig az Úrnőmnek sikerült megszereznie a varázstekercseket, és most már semmi nem állíthatja meg! – rekedten kiáltottam fel az utolsó erőmmel, amikor a kutyák már csak pár lépésnyire álltak tőlem. Kezemet előre tartottam, hogy tompítsam a támadást.

Kezem valami keményen, és érdesen csattant. A fájdalomra rögtön felpattant a szemem. Ez csak egy rossz álom volt. Óvatosan körül néztem. Mint a deja vu. Ugyanabban a kórházi szobában feküdtem, amit pár hete szintén meglátogattam. De most egészen más okból.

- Felébredt! – hangzott fel a folyosóról. Olyan messzinek, és távolinak tűnt ez a hang.

- Igazán? Muszáj beszélnem vele! – Josh! Ültem fel hirtelen, ami miatt megint eluralkodott rajtam a szédülés, így kénytelen voltam visszahanyatlani az ágyra.

- Csak semmi hirtelen mozdulat! – figyelmeztetett valaki mellettem. Ijedten a hangforrása felé kaptam a fejem. Emily!

- Mi a franc? – üvöltöttem dühösen a képébe, mire elvigyorodott. Szőke tincsei rendezetlenül keretezték egyébként angyali arcát, de volt egy olyan érzésem, hogy most nem a munkája miatt látogatott meg. Fekete bőr nadrágot, és fehér has villantós pólót viselt, barna szemeit egy füstös sminkkel emelte ki.

- Mondom, ne mozogj túl intenzíven. – érezni lehetett a szarkazmust a hangjában. Szemei gonosz lángban égtek, miközben azt figyelte, ahogyan bénázok azzal, hogy minél messzebbre jussak, de sajnos nem jártam sikerrel. Rohadt infúzió!

- Mit akarsz? – adtam fel a szenvedést. Most nem lehetek gyáva. Bátornak kell lennem.

- Á, csak baráti társaságként jöttem… - értetlenül meredtem rá. – Most komolyan mit képzelsz te? Nem vagyunk puszipajtások! Ide a tekercseket!

- Ahhoz képest, hogy milyen remek áruló vagy, az agykapacitásod, még mindig nem haladja meg egy gilisztáét sem. Szerinted, honnan a francból kerülnének hozzám a varázstekercsek, amiket az angyalok már évszázadok óta rejtegetnek? Majd pont egy ilyen hülyének adják, mint én? – felnevettem. Pedig egyáltalán nem volt vicces. Úgy tűnik az álmom szárnyakat adott. Nem bírtam leállítani magam, pedig tudom, hogy Emily bármikor végezhet velem. Úgyse tűnne fel senkinek. Hiszen egy kórházban vagyok, és simán be lehet mesélni, hogy egyszerűen nem éltem túl a sérüléseimet.

- Nem, nem igazán erre gondoltam. – ingatta a fejét.

- Akkor találd ki, hogy mire gondoltál! Adok öt percet! – én hülye! Már megint provokálom őt. De most már nem tudom megváltoztatni a taktikámat. Muszáj továbbra is a cinikus Chloeként viselkednem.

- Csak annyi lesz a dolgod, hogy besétálsz az Angyalok Tanácsának székhelyére, és egyszerűen kihozod nekem a tekercseket. – vázolta fel a tervét. Hűha! Hát ez tényleg nagyon fantáziadús!

- Ezt te is meg tudod tenni. Hiszen még hozzánk tartozol. Meg különben is, Eron már rég elintézte ezt a dolgot…

- Kit érdekel Eron? A tekercsek nekem kellenek! – csapott egyet a combjára indulatosan.

- Brávó! Egyszerre kettő népet is elárulsz! Had gratuláljak ehhez a Guiness rekordhoz! – vigyorogtam a szemei közé, mire ő haragosan rávágott egyet az asztalra.

- Én a helyedben nem játszanék az életemmel… - sziszegte.

- Inkább activityznék… - gondolkodtam el, sajnos hangosan. Legszívesebben fejbe vertem volna magam, de hát a rejtett adrenalin tartalékaim úgy tűnik előjöttek.

- Chloe Kenedis! Ne szórakozz velem, különben… - emelte fel a mutatóujját, mint valami tanár.

- Mert különben? – próbáltam tovább feszíteni a húrt.

- Emily, te meg mit keresel itt? – lépett be a főorvos, akivel már jó haverok voltunk, ugyanis bénaságomnak köszönhetően már párszor találkoztunk. – Nem ez a kórházi egyenruha!

- Kit érdekel? – vetette oda foghegyről Emily.

- Emily Smith, ne szórakozz velem! Most azonnal vedd át a fehér ruhádat!

- Ugyan már doktor bácsi! – nevetett gonoszul Emily. Farzsebéből egy kést húzott elő, majd elhajította. Gyorsan kellett cselekednem, mielőtt a fődoktor szívébe szúródik a penge. Szemeimet behunytam, majd teljes energiámmal az idő megfagyasztásra koncentráltam. Amikor felnyitottam a kék szemeimet…

14.fejezet

Sziasztok!

Bocsánat a rengeteg késésért, de ezen a héten nagyon sok dolgom volt. Biosz tézé, töri tézé, rengeteg tézé... Hát ez van, hamarosan befejezzük az év elején elkezdett anyagokat. De nem is sajnálkozom tovább, inkább jó olvasást kívánnék! Sajnálattal láttam, hogy az előző részhez nem érkeztek kommentek, de se baj, remélem ehhez majd fognak! :) Mert, ha írtok kommntet, mindig hamarabb tudok részt hozni, mert sokkal nagyobb kedvem lesz hozzá. Nyugi, nem fogok könyörögni, meg komi határt bevezetni, de azért jól esne néhány mondat! :) Na, mindegy jó olvasást, és remélem tetszik a rész!

little star

_________________________________________________________________________________

14. fejezet

Eron szemszöge

Teljesem kihalt volt a folyosó. Lépteim halkan visszhangoztak a hosszú, márványlapokkal díszített folyosón. Unottan nézegettem a kövér, és jóságos mosolyú angyalok portréit a falon. Olyan boldog, és kedves volt mindegyik. Mielőtt a mi népünk ki nem nyírta őket. Nem mintha, sajnálnám őket, de mégis Chloe testében kissé máshogyan kell viselkednem. Ha például meglátnak nyelvet öltögetni a valaha volt vezetőkre, valószínűleg rájönnek, hogy én nem a hőn szeretett kicsi angyalkájuk vagyok. Majdnem elhánytam magam a hullámos barna hajamból áradó bűztől. Levendula. Fúj! De nem eshettem ki a szerepemből. Ha el akarom érni azt, hogy létre tudjam hozni az erőcsináló gépezetet, szükségem lesz a mágnes képességre, amelyet valószínűleg az angyalok őriznek.

- Szia Chloe! – intett felém egy kissé kövérkés, kopasz, szemüveges fickó. Eltartott pár másodpercig, amíg ráeszméltem, hogy hozzám beszél.

- Á, szia… hm… - hiába vagyok a démonok vezetője, mégis bele tudok szaladni néhány apróbb hibába, amelyek a lebukásomat veszélyeztetik. Így hát fontoskodva a cipőm orrát kezdtem el tanulmányozni, és tovább sétáltam.

- Hé! Állj már meg, beszélni akarok veled! – úgy tettem, mintha nem hallanám – Eronról! – erre viszont felkaptam a fejem. Gúnyos vigyorra húzva a számat, majd visszafordultam a férfi felé, aki eközben zavarában feltolta orrán a szemüvegét.

- Igen? – kérdeztem csábosan. A biztonság kedvéért megmarkoltam az övembe rejtett kés markolatát, hogy szükség esetén végezhessek ezzel a szerencsétlen alakkal.

- Persze. Patricia bízott meg azzal, hogy meg kell óvnunk a varázstekercseket az esetleges démon kémektől, akik Eronnak dolgozhatnak. Ezért, szeretne veled beszélni pár óra múlva, az irodájában. – felkacagtam. Ez a hülye most árulta el nekem a nagy titkot fél perc alatt, amit már fél évezrede dugdosnak előlünk az angyalok.

- Köszönöm, egyébként szeretem a kövér férfiakat… - léptem közelebb hozzá, mire ő zavarában igazított egyet a kosztümjén.

- Igazán?

- Aha… - kezdtem el simogatni az arcát. Ezután mindenképp kezet kell majd mosnom! – De áruld el, te szépfiú! Hol találom a titkos bájitalt?

- Azt nem lehet…

- Cssssss! Ne szólj semmit… - tettem mutató ujjamat a szája elé, majd szétnyitottam a kardigánomat, hogy láthassa a dekoltázsomat. Vagyis Chloe dekoltázsát.

- Te meg mit csinálsz? – lökött el magától.

- Hát jó, máshogyan is lehet. – kirántottam övemből a kis tőrt, majd a gyanakvó férfi mellkasába döftem. Kék szemeimmel ridegen figyeltem az összeeső áldozatot, aki kezét a sebre szorítva próbált küzdeni a halál ellen. Segítségkérő pillantása teljesen hidegen hagyott. Ördögi kacajt hallatva indultam tovább a folyosón, miután kihalásztam az eszméletlen férfi zsebéből a belépőkártyáját.

- Szárny ellenőrzés! – állítottak meg az óriási vasajtó előtt, amelyet angyalszárnyak, és különböző szimbólumok díszítettek. Na, most bajban vagyok.

- Persze, persze. – néztem a két marcona biztonsági őrre ártatlanul, majd ívbe feszítettem a hátamat, amelyből két fekete szárny pattant elő.

- De hiszen… - kihasználva a ledöbbenésüket, kikerülve őket, a belépőkártyát az érzékelő elé tartottam, majd miután kinyílt a vasajtó, beléptem a kis terembe, és magam mögött bezártam az ajtót.

A kis szobából csak úgy áradt a misztikum. Biztos voltam benne, hogy itt találom a varázstekercseket, amelyekkel létre tudom hozni a démon seregemet, amivel leigázom a földet, és legfőképpen a fehér szárnyúakat, vagyis a betegesen jószívű, szép, és okos angyalokat. Az egyetlen berendezési tárgy a szobában egy könyvespolc volt, ami tele volt tömve mindenféle könyvel. Voltak közöttük újabb, és régiebb kötésű könyvek is. Nem vitték túlzásba a dizájnozást, az biztos. Unottan közelebb léptem a könyvespolchoz, mire a környező falakból dárdák repültek felém. Éles fájdalmat éreztem a vádlimban. Szemeim kigúvadtak, a bőrömön vércseppek gördültek végig. Lehet, hogy mégsem ilyen puhányok az angyalok? Mert az biztos, hogy eléggé hatásos biztonsági rendszert hoztak létre. Erősnek kellett lennem, különben ott helyben esem össze, és nem sikerül a tervem. De mi van, ha több csapda is védi a könyvespolcot? Muszáj volt lepihennem, és körülnéznem. A vörös tapétával díszített falakon különböző szimbólumok helyezkedtek el. Mindegyik az angyalok egy-egy fontos jele volt. A bejárat fölött az amare jelkép díszelgett, ami annyit tesz, hogy szeretet. Erre a szóra kirázott a hideg. A démonoknál ez a tabu szó. A szeretet, szeretlek bármilyen formája. Nálunk senki nem szeret senkit. Legfeljebb tisztel, vagy követ. Nálunk nem létezik semmi, ami erről szólna. A férjek és a feleségek is csak azért vannak együtt, hogy minél több démon utód szülessen. A könyvespolc felett lévő üres falrészt pedig a preghiera jelkép díszítette, ami átfordítva angolra, az imádság. Az angyalok két jelszava. Jobb és bal oldalt a gentilezza és az intelligenza jelképek díszelegtek. Ez talán valami rejtvény. Ha a megfelelő módon keverjük a szavakat, talán kijön belőle a csapdák elhárításának módja. Talán az égtájakkal lehet összefüggésben. Amare dél, preghiera észak, gentilezza nyugat, és intelligenza kelet. Összehúzott szemöldökkel próbáltam koncentrálni. Biztosan valami ősi angyal mondához lehet köze. Vagy valami rendelethez, hülyeséghez. Vissza kell emlékeznem a sok hülye mondára, amit anyáék kiskoromban a fejembe vertek. Hm… Talán a wasfield-i négyes varázs legendája?

Az emberek különböző utakon keresik a beteljesülést és a boldogságot. Csak azért, mert ők nem a te utadat járják, nem jelenti azt, hogy eltévedtek. Ezért kell őket a gentilezza és az amare irányába vezetni. Csak akkor teljesül életük vágya, ha megkapják a két irányt, amerre elinduljanak. Ez az egyetlen út a továbbjutáshoz.

Megcsillant a szemem. Gonosz vigyorra húztam a számat, majd elsántikáltam a déli, és a nyugati jelképhez, majd óvatosan megnyomtam mindegyiket.

Chloe szemszöge:

Josh köré fontam a lábaimat, majd szorosan hozzászorítottam a testem, miközben vadul csókoltam. Közben izzadt tincseit simogattam, ő pedig a neki nyomott a kissé hideg, és nyirkos konyhafalnak, de engem ebben a pillanatban ez pont nem zavart. Boldog melegség járta át a testemet, és a szívem ezerrel dobogott.

- Szeretlek! – suttogja a fülembe a zöld szemű fiú, majd belepuszil a nyakamba.

- Én is szer… Á! – éles fájdalom nyilalt a vádlimba. – Josh!

- Mi a baj? – kérdezte ijedten. Ernyedten dőltem a karjaiba, miközben folyamatosan a lüktető vádlimat szorongattam. Mintha valaki beleszúrt volna egy óriási kardot, és azt forgatná benne. Hangtalanul, és a fájdalomtól eltorzult arcal mutattam a vádlimra, amelyből kiserkent a vér.

- Mi a… - figyeltem a lábamból a csempére folyó vérfolyót. Lehetetlen, hogy ennyire beütöttem volna valahova. Gyorsan a sebre szorítottam egy konyhakendőt, és ijedten méregettem Josht, aki teljesen megrémült.

- Ez meg mi volt? – kíváncsian felemeli a rongyot a lábamról. Egy óriási seb tátongott a vádlimon. Mintha valaki tényleg beleszúrt volna egy kardot.

- Ez lehetetlen… - suttogtam elfúló hangon.

13.fejezet

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a több mint 1750 (!!!!!!) látogatót. És hivatalosan is megdőlt az egy napi látogatási rekord, ugyanis október utolsó napján 124-en kattintotatok az odalamra! Ezt ezúton is szeretném megköszönni! Köszönöm az előző részhez érkezett pozitív kommenteket, remélem ehhez a részhez is érkeznek majd! ;) Továbbra is várom a pipákat is! Jó olvasást mindenkinek! Ja, és még annyit, hogy szeretnétek 18+-os részt? Írjátok meg a chatben vagy kommentben! Na, de most már tényleg nem húzom tovább az időt! :)

little star

_________________________________________________________________________________

13. fejezet

- Még mindig nem értem, hogy hogyan történt ez az egész… - Josh feltolta homlokára a napszemüvegét, majd elfordította a slusszkulcsot kék járgányában. Mikor a motor halkan feldörmögött, nyugodtan hátradőltem az anyósülésen.

- Nem tanácsos New Yorkban kocsival közlekedni… - próbáltam másról beszélgetni, arra utalva, hogy a New Yorki forgalomban, akár órákig is vesztegelhetünk.

- Nyugi, legalább lesz időnk kissé átbeszélni a dolgokat. – kacsintott rám, majd elfordította a kormányt, és megpróbált beállni a főúton haladó hosszú sorba. Fogamat alsó ajkamba mélyesztettem. Nem volt kedvem erről beszélgetni, főleg nem Joshal.

- Baj van? – méregetett szikrázó zöld szemeivel, mire én halkan felsóhajtottam, és belefogtam a mesélésbe.

- És amikor, elindultam az Angyalok Tanácsának székhelye felé, Emily megtámadott, és…

- Várj! Ki az az Emily? – szakított félbe. Pedig már kezdtem belefeledkezni a mesélésbe.

- Josh!

- Oké, oké. Először mesélsz, aztán válaszolsz. – szabadkozott, majd feltartotta tenyerét, hogy megköszönje egy nőnek, aki beengedte a kocsit a sorba.

- Igen, és akkor ott volt Eron, aztán megette a hajamat, és azután belöktek abba a raktárba, és most itt vagyok. – daráltam le gyorsan a sztorit, majd félve Joshra pillantottam. Valamin nagyon gondolkozott.

- Számomra még mindig rejtély, hogy Eron mit akar az angyaloktól, ami olyan fontos lehet, hogy előre segítheti őt a fontos projektjében.

- Fontos projekt? – kaptam fel a fejem.

- Aha. Amikor kicsi voltam mindig ezzel foglalkozott. Mindig a titkos laborjában forgolódott, és állandóan ezt ismételgette: „Majd amikor nagy leszel, láthatod, hogy mennyire sok mindent tett a világért ez a találmány!”. Én meg elhittem. De már nagy vagyok, és tudom, hogy valami nem sikerült neki, így hát most muszáj neki segítséget szereznie.

- Szóval, ez már egy több éves terv az Alvilágban, hogy… Josh, mi is ez a projekt? – tértem rögtön a lényegre.

- Képesség módosítás. Tudod, hogy minél több erőt el tudjon sajátítani egy adott démon, mert a legtöbbjük képesség nélkül születik, ezért kell ez a szer, hogy Eron egy erős hadsereget tudjon létrehozni. Ellenetek. – magyarázta el a tervet. Ledöbbentem. Szóval ez az az erő, amiről a démon beszélt a Times Square felett. Ez volt az a titkos erő, amit említett, hogy Erontól kapta. De ha az Alvilág úrnőjének már sikerült előállítania a szert, akkor mit akar tőlünk? Vagy ez is csak egy ostoba trükk volt attól a démontól?

- És mi van, ha esetleg már sikerült neki? – tettem fel a kérdést, ami romba döntheti Josh eddigi hitét a szer felől.

- Tessék?

- Mi van, ha már sikerült neki előállítania a varázsszert, és most valami mást akar? – kérdeztem ismét, folyamatosan a fiú arcát fürkészve.

- Menjél már te vadbarom! – ordított mögöttünk egy ember. Óvatosan hátrapillantottam a vállam fölött. Ja, hogy mi most egy torlódó kocsi sor elején ülünk! Hupszi! Óvatosan megsimítottam a barátom karját, mire ő feleszmélt, és a gázpedálra lépve előrébb gurult.

- Chloe, visszatérve a kérdésedre, hogyha Eronnak sikerült valami csoda folytán elkészítenie azt a szert…

- Akkor?

- Nektek végetek van. – a szavai még sokáig csengtek a fejemben. „Nektek végetek van.” Igen, pontosan ezt mondta Josh. Nagyot nyeltem. Már kezdett összeállni a kép, erről a bonyolult helyzetről. Emily, a halottak, Lena, a démon… A sok információ elkezdett egyre jobban összeforrni, arra várva, hogy valaki megértse ezt az egész Gordiuszi csomót. A legenda elvén gondolkodva rájöttem arra, hogy a lehető legkönnyebben kell ráakadni a megoldásra. Nem is olyan bonyolult, ha jobban megnézzük, akárcsak a legenda hőse tette. Ő a csomót, amelyet még a legokosabb emberek sem tudtak szétszedni, egyszerűen kettéhasította a kardjával. Nekem is egy ilyen ötlet kell. Ami előre segíti a nyomozást.

- Min gondolkozol? – riadtan megráztam a fejem, majd visszatértem a jelenbe. Ahhoz, hogy tisztán lássam a dolgokat, először Josht kell tovább faggatnom.

- Semmin. Csak talán ideje lenne végre pontot rakni az ügy végére.

- Most úgy beszélsz, mint valami helyszínelő, egy béna krimisorozatban. – tört ki belőle a nevetés, mire sértődötten összefontam karjaimat a mellem fölött.

- Pedig ezt most komolyan mondtam. Érzem, hogy közel járok a rejtély megoldásához! Csak kell valami kapocs. Egy isteni szikra. Vagy mit tudom én. Valami, ami összeköti a kusza szálakat. – meredtem a semmibe elszántan, mintha most valami nagyon okos dolgot mondtam volna.

- Oké, Sherlock, szedd össze minden erődet! – figurázott ki nevetve. Nem bírtam tovább a duzzogó kislányt játszani, úgyhogy én is elmosolyodtam.

- De most komolyan. Ideje pontot tenni… Azaz ideje lezárni… - minden egyes ötlet, ami eszembe jutott, hogy mivel fejezhetném be a mondatot, nevetségesnek hangzott, úgyhogy inkább nem folytattam.

- Megérkeztünk. – állt le Josh a kék Toyotával egy ház előtt.

- De én nem is itt lakok. – ellenkeztem, amikor megláttam a kissé rozoga téglaépületet a Little Italy negyedben. Hát nem a legjobb környék, de azért próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

- Azok után, hogy Eron elrabolt, ne is álmodj róla, hogy engedem, hogy egyedül lakj a lakásodban! Úgyhogy üdv nálam! – szállt ki az autóból, majd átsétált az én oldalamra, és kitárta előttem az ajtót.

- Aha. – nem tudtam, hogy mit mondjak, sőt jobb lett volna meg sem szólalnom, úgyhogy ezután már csak némán követtem a fiút a ház felé.

- Tudom, nem egy Central parki luxuslakás… - szabadkozott, amikor kitárta előttem a lakás ajtaját. Amint beléptem, majdnem nekimentem a fehér (pontosítok, valaha fehér) kihúzható kanapénak, ami előtt egy plazma tévé állt a földön. A szoba végében pedig egy apró konyha volt, és egy ajtó, ami valószínűleg a fürdőbe vezetett.

- És én hol fogok aludni? – kérdeztem, amikor minden matektudásomat egybevetve rájöttem, hogy nincs több ágy. Csak egyetlen egy van. Azaz Joshal kell aludnom!

- Ugye nem baj… - nézett rám félve. Biztosan a falfehér, vámpíros filmekbe illő arckifejezésem hozta rá a frászt.

- Nem dehogy… - dadogtam.

- Akkor jó. – mosolyodott el, majd átfurakodva a keskeny részen a fal, és a kanapé között elindult a konyha felé – Kérsz valami kaját? Van sajt, de… Szerinted miért lett zöld? – undorodva elhúztam a számat.

- Mert penészes? Könyörgök, Josh, ne erőltesd, majd én főzök valamit.

- Remek! – csillant fel a szeme, majd intett, hogy lépjek oda. Átpréseltem magam a kis résen, majd a konyhához lépve, megpróbáltam azon gondolkozni, hogy mit tudnék sütni ebből a minimális kaja készletből.

- Tejbegríz megfelel? – kérdeztem.

- Nem tudom, de a tejnek olyan furi szaga van… - tartotta az orrom alá a minimum ezer éves dobozt.

- Bah. – köhécseltem a borzalmas bűztől. – Akkor együnk… Öhm, na, jó rendeljünk egy pizzát!

- Nem is rossz ötlet. – nyúlt Josh a telefonja felé, majd fejből beütötte a pizzázó számát, és a füléhez emelte a készüléket.

- Aha, aha. Igen egy hawaii pizzát szeretnék kérni. Ja, természetesen a legnagyobb méretben. Nem, most nem egyedül vagyok. Ha már jössz, hoznál pár műanyag tányért? Áh, hogy nem vagy a csicskám! Bocsi. Oké, köszi, szépen! – rakta le hosszas beszélgetés után a kagylót, mire én felnevettem.

- Remélem finom lesz a pizza. Különösen, ha már a New Yorki Olaszországban vagyunk.

- Azért ne tévesszen meg a környék neve. Homar csinálja a létező legrosszabb pizzát. De a barátom, szóval tőle rendelek. Egyébként nem zavar, ha papírszalvétán kell enned?

- Nem, dehogy. – nevettem fel. Alig vagyok itt húsz perce, de már máris hozzá szoktam Josh hanyagságához.

- Akkor jó. – kacsintott rám, majd hosszasan megcsókolt.