7. fejezet

Sziasztok!

Jézusom, 650 látogató! Nagyon szépen köszönöm! És a plusz kettő díjat is, amelyről hamarosan bejegyzést is írok. Na, de meghoztam a hetedik részt, ez most egy picivel rövidebb lett, mint szokott lenni, de azért remélem tetszik. Kérlek kommenteljetek és pippázatok!

_________________________________________________________________________________

7. fejezet

Szép lassan egeremmel a főnökömtől érkezett e-mailre kattintottam. Könnyes szemmel, és fájó szívvel, bár de cseppet sem bántam meg a döntésemet. Türelmetlenül doboltam az asztalon, amíg a hiperlassú internet megnyitotta a levelet. Közben tekintetem az ablakra vándorolt. A nap vérvörös sugarai megvilágították az egész szobát. Kint már lenyugvóban volt a nap, a New Yorkiak még kihasználták az utolsó meleg órákat a parkban. Sokan elmennek még egyet kocogni, vagy csak egyszerűen élvezik a park nyújtotta lehetőségeket. Az üzletemberek a fák árnyéka alatt írják a bemutatóikat, a friss egyetemisták a fűben magolják az anyagot, az idősebbek pedig ülnek a padokon a régi szép időkön merengve. Bár a Central park is csak egy átlagos park volt, mégis minden generációnak jelentett valamit. Én meg lehetek olyan szerencsés, hogy ablakomból éppen erre a gyönyörű zöld szőnyegként elterülő parkra nézhetek. Ez a hely felüdülés a száraz, szürke, és büdös városnak. Miközben a tájban gyönyörködtem, a gépem szándékozott megnyitni az e-mailt, így hát szomorú kék szememet muszáj volt a képernyőre emelnem.

„Kedves Chloe!

Szeretettel meghívunk a csütörtökön rendezendő Újságírók Báljára, ahova cégünk legnemesebb tagjait várjuk. Többek között ott lesz Alexandra Smith is, a neves író, vagy Walter Jones, a cég feje. A rendezvény a Pláza hotelben lesz, és este hét órától nyitja meg kapuit. Kérem illően öltözzön fel!

Üdv, George Hill ”

Mosollyal az arcomon fejeztem be az olvasást, és boldogan néztem a tárgyra: „Újságírók bálja”. Többször is elmondtam magamban ezt a szót. Annyira tetszett! Végre valami jó hír a borzasztó után. Vigyorogva pillantottam a falon függő cukrász csodákkal díszített naptárra. Holnap máris csütörtök volt! Nagyot sóhajtva kinyújtóztattam végtagjaimat, majd feltápászkodtam az asztaltól, és lehajtottam a laptopom fedelét. A hálószobám felé indultam, ahol a gardróbomban tartottam a ruháimat. Izgatottan toltam arrébb a tolóajtót, és bekukkantottam a ruhadaraboktól roskadozó polcok közé, egy estélyi ruha után kutatva. Szinte teljesen letaglózott az, amit láttam. Néhány borzasztó, csillámporos, rózsaszín szörnyűség. Ezek valószínűleg még a gimiből maradtak. Valójában fogalmam sincs, hogy ez idáig miért nem vágtam már ki őket. Talán megesett rajtuk a szívem. Nem tudom. De most undorodva nyúltam a flitteres förmedvények felé, majd bedobtam őket a „már nem kell” dobozba. Úgy tűnik muszáj lesz elmennem, vásárolgatni. Gyorsan a konyhába indultam, és megkerestem a telefonomat. Megpróbáltam a lehető legnagyobb gyorsasággal tárcsázni Tamia számát.

- Szia! – vette fel a barátnőm kissé feszülten.

- Tamia, az ég szerelmére! Ruha problémáim vannak! Muszáj most azonnal elmenni, vásárolni! – szembesítettem a „megrázó” ténnyel.

- Chloe, én szívesen mennék, de éppenséggel egy gyilkossági ügy kellős közepén vagyok. Elég rossz a kedvem, mert az állítólagos gyilkos megszökött a kezem közül. Sajnálom, de majd máskor. – szám lefelé görbült, de megértem, hogy a szőke lány elfoglalt. Így hát egyedül kellett belevágnom a kalandba.

Pár perc múlva már a Fifth Avenue-n sétáltam, rengeteg nagy szatyrot cipelő gazdag nők között. Egyszerűen hihetetlen, hogy ezek mennyire tudják a pénzt szórni! Némelyikük egy akkora zacskót húzott maga után, mint az egész lakásom! Legalábbis majdnem akkorát. Nagyot nyeltem, és beléptem az első boltba, amit láttam. Első ránézésre elég drágának, és elegánsnak tűnt a kirakat, szinte biztos voltam benne, hogy csak az időmet pocsékolom itt, hiszen itt még egy nyamvadt zoknira sem lenne pénzem! Már éppen kifelé igyekeztem volna az üzletből, amikor megakadt a szemem egy ruhán. Hosszú volt, és ezüstszínű. Hátát fekete strasszokból kirakott minták díszítették. Azonnal a kiszemelt darab felé kezdtem elrohanni. Kezemmel óvatosan felemeltem a ruha csoda oldalán függő cédulát. 500 dollár. Hát azért nem mondanám, hogy ez kevés! Sőt. De hát a ruha, az ruha! Izgatottan indultam a pénztár felé a ruhával a karomon, majd a körmét reszelő nő felé nyújtottam a ruhámat, és a bankkártyámat. Remegő tagokkal néztem végig, ahogyan lehúzza a kártyát az olvasón, és felém nyújt egy aprócska képernyőt, amin be kell ütnöm a pin kódomat. Mikor a ruhát óvatosan egy zacskóba helyezte, és a kezembe nyomta, a boldogság végképp eluralkodott felettem. Miután kiugrándoztam az üzletből, és sietve felsiettem a lakásomba, szinte biztos voltam benne, hogy én leszek a legszebb a bálon. Amikor elfordítottam a kulcsot a zárban, és beléptem, kezemet a szám elé kaptam. Az előszobámban Ő állt. Félreértés ne essék, nem a „nagy Ő”, de még nem is a „kis Ő”, hanem Josh állt. Josh Hell. Zöld szemével, mint mindig, most is igézően meredt rám, barna haja rendezetlenül állt. Éppen valami köszönés félét nyökögött, én viszont ledermedtem. Kiejtettem a kezemből a rengeteg pénzt érő ruhát, és csak letaglózva meredtem a hívatlan vendégre. Arcomon egy könnycsepp gördült végig, de én ezzel egyelőre nem tudtam foglalkozni. Össze kellett szednem magamban a gyűlöletet és a fájdalmat, amit majd szavakká formálhatok. De ajkaimat hiába nyitottam ki, a hangszálaim nem akartak engedelmeskedni nekem. Egymást nézve álltunk így egy darabig. Közben ujjaimmal óvatosan belöktem magam mögött az ajtót, és tekintetemmel folyamatosan őt figyelve lehajoltam a zacskóért.

- Látom vettél új laptopot… - törte meg a csendet a fiú.

- Mit keresel itt? – nem volt kedvem jó pofizni. Bár az adrenalin löket még nem érkezett meg a dühtől és a fájdalomtól, de addig sem akartam vele kedves lenni.

- Csak látni akartalak.

- Szóval mégis csak kiengedtelek a börtönből. – sóhajtottam. Remek! Egyik énem sem tud ellenállni a jóképű démon fiúnak!

- Igen, és köszönöm. Tudod, nagyon sajnálok mindent. Az összes dolgot, ami neked rosszul esett.

- Most nincs időm erre. – tértem magamhoz, majd lazán elmentem mellette, és a hálószobám felé igyekeztem, hogy felakasszam a ruhámat egy válfára.

- De Chloe. – igyekezett utánam, majd megállt az ajtómban, az ajtófélfának dőlve. Figyelmesen végig nézte, ahogyan szerencsétlenkedem a fogassal, meg a ruhával, de egy alig észrevehető mosolyon kívül semmit nem tudtam kifürkészni az arcából. – Bocsánat.

- Holnap lesz az Újságírók Bálja. Semmi szükségem rá, hogy te itt tedd nekem az agyad. Amúgy is fel kell készülnöm a nagy eseményre. Szóval… - intettem neki, majd ismét a ruhám felé fordultam.

- Nincs szükséged egy kísérőre? Mondjuk rám? – terült szét a vigyor az arcán. Cinikusan imitáltam egy ,,haha”-t, majd elfordultam.

- Nincs. Különben is, ha lenne is, nem te lennél az egyetlen jelentkező.

- Valóban? – kérdezte értetlenül. –Óh, várj! Neked van egy barátod!

- Öhm… Nem igazán. – láttam az arcán, hogy ismét felragyog, amikor megtudta, hogy nincsen vetélytársa.

- Akkor meg? – kérdezte, és elindult felém.

- Na, jó gyere, de ne merd tönkre tenni a nagy napomat! – adtam be a derekamat. – Ja, valamint kérlek, a ruhámhoz öltözz! – mutattam az imént vásárolt ezüst estélyire.

- Rendben. Holnap hatra itt leszek érted. – hajolt felém, és megcsókolt. Hogy én milyen egy puhány vagyok!

- Csak, mint barát. – löktem el magamtól. Nevetve megrázta a fejét, majd elindult kifelé.

- Szia! Akkor, hatkor! – köszönt el.

- Akkor, hatkor. – ismételtem meg halkan.