3.fejezet

Sziasztok!

Köszönöm szépen a több mint 90 oldalmegtekintést! Szívesen fogadom a véleményeiteket a sztoriról, örülnék neki, ha kommentelnétek a sztorimat! Köszönök szépen mindent! Valamint a chatben lehet jelentkezni cserének!

_________________________________________________________________________________

3. fejezet

- Gratulálok, Chloe! A cikked egyszerűen zseniális lett. Képzeld, felhívott a jegyiroda, hogy az újságcikknek köszönhetően egy nap alatt háromezer jegyet eladtak Adrian Celin koncertjére! Gratulálok, még egyszer! – dicsért meg a főnököm a Daily New Yorknál. Nagyon örültem a szép szavaknak, rendkívül jól estek. Érdemes volt tehát hajnali háromig gépelni, és egy démonnal harcolni!

- Nos, köszönöm. – köszöntem meg a kedves szavakat. – Ha bármilyen kívánsága lenne, hogy miről írjak…

- Pontosan erre szerettem volna kilyukadni. Úgy döntöttünk, hogy megkapod az interjú rovatot. – leesett az állam. Úristen! Hiszen ez nagyon nagy szó! Bátortalanul kinyögtem egy ,,köszönöm”-öt, de belül közben majd szétcsattantam a boldogságtól! – Ha nem baj, a következő cikkében egy bizonyos nyomozóról, Tamia Johnsonról szeretnénk hallani. Ő New York legjobb rendőrje, így kíváncsiak lennénk a magánéletére. Már meg is beszéltünk vele egy találkozót egy olasz étteremben. Ott vár téged délután egykor.

- De hiszen nem is tudhatta, hogy bele fogok egyezni a cikkbe! – mondtam értetlenül.

- Tudtam, hogy elvállalja. Na, de most siessen, ideje készülődnie! – búcsúzott a főnök, majd intett, hogy menjek ki. Megvártam, amíg becsukódik mögöttem az ajtó, majd mikor biztos lettem benne, hogy senki nem lát, elkezdtem örömömben ugrálni, és táncolni. Ez életem legjobb napja!

Kezemben egy Starbucks kávéval indultam útnak New York utcáin. Barna hajam most is rakoncátlanul omlott a vállamra, sötétzöld blézert, és egy fekete farmert viseltem, amihez egy fekete magas sarkút választottam. Éppen táskámban kotorásztam, ugyanis a telefonom teljes hangerővel énekelte az ,,I love rock’n’roll” című számot. Miután sikeresen leöntöttem magam kávéval, végre megtaláltam a kis hangoskodót, és a fülemhez emeltem.

- Halló? – szóltam bele a mobilomba, miközben próbáltam papír zsebkendőkkel felitatni a foltot.

- Á, Chloe emlékszel a tegnapi démonra? Tudod azt mondtam… - a Tanács hívott. Ki más.

- Bocsánat, de ma nem érek rá. Találkozóm lesz, - ránéztem a karórámra – Úristen! Öt perc múlva egy étteremben. Bocs, de sietnem kell!

- De hát ma lesz a gyűlés! Tudod, a démon fiúval kapcsolatban! Most kezdődik fél kettőkor! – mondta kétségbeesetten Carlos. – Muszáj itt lenned, különben Patricia megöl!

- Carlos, most nem érek rá. Teleportálj el, aztán ennyi. – mondtam kissé ingerülten, mikor megláttam az olasz éttermet. ,,Toscana”. Ez volt az étterem neve.

- Könyörgök Chloe! Ez most tényleg fontos! – a fenébe is! Nem tudok soha nemet mondani, ha valaki könyörög!

- Rendben. Megpróbálok odaérni. De nem biztos, hogy pontos leszek. – sóhajtottam, majd lenyomtam a piros gombot, és a táskámba dobtam a telefont.

- Jó napot! Üdvözöljük a Toscana étteremben! Foglalt helyet? – üdvözölt egy mosolygós pincérnő a pult mögül, amikor beléptem a mediterrán hangulatot nyújtó helyiségbe.

- Éppenséggel találkozóm van valakivel. A neve… - mondtam, majd táskámból elő halásztam egy papírt, és felolvastam a rajta látható nevet: - Tamia Johnson.

- Rendben, kövessen. – mondta a pincérnő, de nem kerülhette el a figyelmemet, hogy közben undorodva néz a nadrágomon lévő kávéfoltra.

Az asztalok mind dugig voltak, szinte egyetlen egy szabad hely sem volt. A pincérek tányérokkal egyensúlyoztak a karjukon, egy férfi az egyik asztalnál idegesen integetett, és azt üvöltötte, hogy: „Kérem már a számlát!”. Mindenhonnan friss pizza szag szállt felém, gyönyörű spagetti csodákat ettek a szemem előtt. Talán észre sem vettem eddig, hogy éhes vagyok, mert az illatorgia közepette megkordult a gyomrom.

-Itt is vagyunk. – ültetett le a nő egy kétszemélyes asztalhoz. Velem szemben valószínűleg Tamia ült. Szőke haja be volt fonva, kék szeme érdeklődve meredt rám, fekete bőrdzsekit viselt, alatta egy PUNK feliratú pólóval. Lábát egy fekete farmer takarta, és ezt még megspékelte egy Converse cipővel. Életemben nem gondoltam volna, hogy ő a város legjobb nyomozója!

- Üdv! – köszönt a lány, majd felém nyújtotta az étlapot.

- Helló! – köszöntem barátságosan, majd elvettem a kezéből a barna bőrkötésű könyvecskét, amelyen arany betűkkel virított az étterem neve. – Ugyebár egy interjú miatt vagyunk itt. Nos, beszélj a munkádról!

- Hát jó. Nyomozó vagyok a város rendőrségén, általában én hallgatom ki a bűnözőket, de ügyeket is szívesen megoldok. – kezdte Tamia, én meg nagyban jegyzeteltem egy papírra.

- Szerinted mi az a tulajdonságod, ami miatt te vagy a legjobb nyomozó? Mármint honnan tudod mindig biztosan, hogy az általad börtönbe küldött ember valóban bűnöse?

- Talán… - éreztem, hogy kissé zavarban van, és nem tudja, hogy mit mondjon – Talán megérzés.

- Nem hiszem, hogy ilyen fontos ügyekben a megérzés döntene. De hát én nem vagyok nyomozó, szóval ezt inkább a rendőrökre bízom. Mesélj egy kicsit magadról! – valami nem stimmel ezzel a csajjal. Tuti, hogy titkol valamit. „Megérzés”. Na, persze.

- Tamia Johnson vagyok. 19 éves és New Yorki vagyok. Kiskoromban a szüleim elváltak, apa elköltözött Londonba, én meg itt maradtam anyával a városban. Nem vagyunk túl gazdagok, de azért erősen hozott a konyhára pénzt az állásom, és, hogy mindenki a legjobb nyomozónak tart.

- Sikerült már választaniuk? – lépett oda hozzánk egy pincér, majd zsebéből elő kapott egy jegyzet lapot.

- Én egy Spagetti Carbonara-t kérek, és egy Cola light-ot. – mondta Tamia.

- Én pedig… - gyorsan belelapoztam az étlapba, majd azt rendeltem amin elsőleg megakadt a szemem: - Fettuccine Alfredo. Ja, és innivalónak egy limondét.

- Köszönöm. – mondta a pincér, miután mindent lejegyzetelt, és kivette a kezemből a lapot.

- Na, és mit szoktál csinálni szabadidődben? – fordultam vissza Tamiához.

- Szeretek gitározni, meg ugrálok a Taná… - kezdte a lány, de aztán torkán akadt a szó.

- A mi-micsodának? – kérdeztem egyre halkuló hangon. Még egy angyal? Ez valami vicc! Két nap alatt két angyalt is megismerek?

- Semmi, semmi. Ugrálok a… tacskómnak! Igeeeen, van egy tacskóm! Úgy ám! Egy édi kis kutya. – próbálta eltusolni az esetet. De engem nem ver át! Haha! Egy vérbeli újságíró nem engedi magát becsapni!

- Szóval van egy tacskód. Akit az Angyalok Tanácsában tanítasz ugrálni. – próbáltam rávezetni, hogy bennem megbízhat, mert én is az ő „fajából” vagyok.

- Te is… - úgy tűnik leesett neki. Én meg bólintottam.

- Remek! Szóval egy Carbonara a szőke hölgynek, és egy Alfredo a barna hölgynek! – tette le elénk a pincér, a rendelésünket – Jó étvágyat!

- Ú, de jól néz ki! Figyu, visszatérve az angyalos sztorira, azért tudod megmondani, hogy az adott ember bűnös-e vagy sem…

- Mert gondolatolvasó vagyok. – fejezte be a mondatomat, mintha kiolvasta volna a gondolatomból, hogy mit akarok mondani. Nem, kiolvasta a gondolatomból.

- Elnézést! Meg tudod mondani, hogy mennyi az idő? – lépett oda hozzám egy idős néni. Mosolyogva letekintettem az órám számlapjára, majd… Úristenem! Kettő óra! Már rég ott kéne lennem a Tanácson!

Sietve felálltam, majd intettem Tamiának. Az asztalra dobtam egy húszdollárost az én kajámra, majd sietve elindultam a kijárat felé. Még ilyenkor is rengetegen voltak, ugyan az a nyüzsgés fogadott, mint egy órával ezelőtt. Miközben rohanva próbáltam kikerülni az embereket, egy pincér sikeresen a blézeremre borította az egyik paradicsomos spagettit! Basszus! Most már teljes menü lettem. Soha nem fogok időben odaérni a Tanácsra! Pedig Carlos megbízott bennem. Egyszer csak mentő ötletem támadt. Behunytam a szememet, és teljes erővel az idő visszaforgatására koncentráltam. Mikor felnyitottam a szemem…

- Te is… - kezdte még egyszer Tamia.

- Igen, angyal vagyok, te pedig tudsz a gondolatokban olvasni! Szia! – köszöntem el, majd megint kifelé igyekeztem az étteremből. Vigyorogva néztem az órámra, egy óra húsz perc. Még bőven odaérek!

***

- Chloe, végre itt vagy! – szólt Patricia, amikor lihegve beértem a terembe. A Tanács szoba falát több száz portré díszítette, amelyek különböző angyalokat ábrázoltak. Ahol még kilátszott a fal, bordóra volt festve, amely tökéletesen illett a szoba közepén lévő fenyőasztalhoz. Az asztalt tíz szék, és egy rúd vette körül. A rúdra szokták általában felbilincselni a démonokat. Az asztal mögül méltóságteljesen pislog Patricia White portréja. Az asztalnál már minden hely foglalt volt, kivéve egyet. Valószínűleg az volt az én helyem. A rúdhoz pedig oda volt láncolva az „izmos démon”, legalábbis én így neveztem el. Zöld szemével rémültem pislogogott körbe a szemével, szájával a „Segíts!” szót formázta, amikor beléptem. Kölcsön kenyér visszajár! Ő tört rám éjnek évadján, amikor pizsamában voltam! Megérdemli a büntetést! – Kérlek, Chloe, foglalj helyet!

Óvatosan leültem a székre, miközben le sem vettem a szememet a fiúról. Táskámból elővettem a telefonomat, majd hosszan megnyomtam a piros gombot. Úgy éreztem, hogy ez egy hosszú beszélgetés lesz, így hát kikapcsoltam a telefonom. Szégyenkezve raktam a fekete bőrtáskát az ölembe, abban reménykedve, hogy eltakarja az ordenáré barna foltot a nadrágomon.

-Csinos minta… - mondta pimaszul a démon fiú, miközben majdnem kitört belőle a röhögés.

- Khm, khm. Fiatalember, figyelmeztetem, hogy per pillanat nincs túl jó helyzetben ahhoz, hogy az egyik tagunkat kritizálja. Akkor hát, a gyűlést megnyitom! – jelentette ki Patricia, majd hosszú, fekete haját a füle mögé simította. Nem értem, hogy Patricia miért akart Tanács vezető lenni. Hiszen még csak huszon valamennyi éves volt. Előtte állt az egész élet! Ő mégis egy poros székre vágyott, ami a saját portréja alatt nyújtott kényelmet. Pedig Patricia tényleg szép lány volt! A stílusát ítélően akár ötven éves is lehetne, ugyanis én még soha nem láttam olyan fiatalt, aki le „fiatalemberezne” valakit.

- Elnézést, de talán tanácsosabb lenne bekötni a démon szemét, ugyanis, mint tudjuk, a varázsereje… - javasoltam, mielőtt még elkezdik kérdésekkel bombázni a fiút.

- Igaz, köszönöm, Chloe. Carlos, ha megkérhetem… - nyújtott a Tanács vezetője egy sálat a férfi felé, aki azonnal engedelmeskedett a parancsnak.

- Oké, most már látni sem látok, varázsolni sem tudok, elárulná valaki, hogy mit keresek itt? – ha, mintha nem tudná. Például azért mert rám támadt. Vagy, hmmm, majdnem megölt! És tönkre tette a fekete bokacsizmámat!

- Nagyon vicces! – támadtam azonnal rá – Csak, hogy megemlítsem, pár órával ezelőtt, még ördögi kacajjal az arcodon álltál az ajtómban, miközben tönkre tetted az előszoba egész berendezését! Nehogy letagadd! Most, megjátszod az ártatlan fiúcskát, aki még véletlenül sem támadna rám, de mélyen, legbelül…

- Chloe, elég! – szólt rám Patricia. – Nem tudhatjuk az eset körülményeit! Mivel csupán ketten voltatok akkor ott, ezért mindkettőtök variációját szívesen meghallgatjuk!

- Patricia, ezen mit kell meghallgatni? Jobban bízol ebben a kis senkiben, mint bennem? Na, ne mond! Ő, ha jóképű, ha nem, akkor is egy démon! – álltam fel felháborodottan a székből.

- Köszönöm a bókot. Na, de Chloe, igaza van a Tanács vezetőjének. Mindenkinek adni kell egy esélyt! – és még van pofája… Na, elég volt, én lelépek!

- Chloe, kérlek, ne menj el. Oké, kössünk kompromisszumot! Te és Josh…

- Én és ő? Na, nem! Felejtsd el! Ez egy felfuvalkodott… khm… HÓLYAG! – törtem ki magamból, majd dühösen megragadtam a táskámat, és a kijárat felé igyekeztem.

- Csak adj neki egy esélyt! – kiáltott utánam Patricia, de engem már nem érdekelt. Az egyik fülemen be, a másikon ki. A nő nagyot sóhajtva zuhant vissza a bőrfotelbe. – Légy szíves!

- Soha nem gondoltam volna, hogy te, a jóság megtestesítője azért fogsz nekem könyörögni, hogy működjek együtt egy démonnal! Soha. Főleg nem egy ilyen nagyképű… - kezdtem a fiú tulajdonságait felsorolni.

- De hiszen még nem is ismered! – na, ezzel már végképp betelt a pohár. Ó, dehogynem ismerem ezeket az alakokat! Az egyik pillanatban még meg akarnak ölni, aztán a másikban már puszi pajtás vagy nekik!

Óriási lendülettel megfordultam, majd kezemet csépőre téve meredtem a társaságra: - Oké, adok öt percet ennek a…

-Remek. – nézett rám jelentőségteljesen a Tanács vezetője, majd közölte a mi „Josh”-unkkal, hogy most már beszéhet. Úgy kezelt, mint egy durcás kisgyereket!

- Eron, az alvilág vezetője kényszerített rá, hogy támadjalak meg téged, Chloe. Azt akarja, hogy az összes angyal eltűnjön a földről, akinek valamilyen érdemleges ereje van. Most nagy bőszen keresi a mágnesesség és az elektromos erő birtokosát.  – mondta ,,Josh”.

- Biztosan. – forgattam a szemem, majd Patriciára néztem – Te ezt most komolyan beveszed?

- Hailey… - suttogta halálsápadtan Patricia. Kék szemei élettelenül néztek a semmibe, idegesen hajába túrt. – Hailey!

- Bocs, Patricia, de nem tudom ki az a Hailey! Nem tudok segíteni! – néztem a vezetőre értetlenül.

- Chloe, meg kell mented Haileyt! Kérlek! – már bocs, de ki az a Hailey? – Hailey Jones. A nővérem lánya. Angyal. És…

- Kösz az infót… - nevetett fel Josh. – Eron értékelni fogja.

- Én megmondtam! – mutattam rá a fiúra, majd sarkon fordultam, és igyekeztem minél előbb eltűnni ebből a hülye teremből.

Na, de ki az a Hailey? Miután hazaértem, megpróbáltam bekapcsolni a laptopom, naná, hogy nem működött! Nem is jut eszembe, hogy kidobta nekem hajnalban? Úgyhogy, kénytelen voltam az ős öreg számítógépet használni. Gyorsan beléptem a közösségi oldalra, és beírtam az alábbi nevet a keresőbe: Hailey Jones. Rákattintottam a névre.

Adatlap

Név: Hailey Jones (Hail)

Életkor: 19

Munkahely: New York Best kiadó, könyvfordító

Beszélt nyelvek: angol, német, francia, olasz, spanyol

Kép:

REMÉLEM TETSZETT A RÉSZ!